Advertise on podcast: Emberemlékezet

Feledésre ítélt ember, de mégsem lenne jó elfelejtenünk a tetteit. Mert a történelmi emlékezet segít elkerülni a hasonló helyzeteket.

Minden bevetett a pártállam 1945 után, hogy falun felfordulást okozzon, s megbonthassa a falusi társadalmat. A Ludas Matyi című vicclap például fontos fegyver volt ebben az egyenlőtlen küzdelemben.

1944 nyarán váratlan helyzet kerekedett Budapesten: a polgárháború szélére sodródtunk. Páncélosok szállták meg a főváros legfontosabb pontjait, s velük együttműködő politikusok és civilek készültek arra, hogy közbelépjenek, ha baj van. Mi is történt ezen a júliusi napon, s miért nem emlékezünk rá többet?

Hátba lövés is lehetne ennek a résznek a címe. Mert arra biztosan nem számítottak az 1944-ben a szovjet csapatokat messiásként váró magyar kommunisták, hogy az elsők között lesznek, akiket a szovjetek letartóztatnak. A miértekre igyekszünk választ kapni.

A munkaverseny kommunista találmány. Valamivel ösztönözni kellett a munkásokat a nagyobb teljesítményre, ha már a piacot kiiktatták a társadalomból. Elmerülünk a szocialista munkaversenyek szürreális világában.

A zsarnokságnak különböző arcai vannak. A kommunista zsarnokságnak volt arca Magyarországon Rákosi Mátyás, aztán az arc Kádár Jánosére cserélődött, de a lényeg ugyanaz maradt: a párt uralma a társadalom fölött.

A kommunista gondolkodás nem tűri az autonómiát. Márpedig aki 1945 környékén földet művelt, nem vagy csak kevéssé függött az államtól. Így ezek az önálló és nyakas parasztemberek törvényszerűen lettek a kommunista hatalom célpontjai. Nagyipari rendszerekbe akarták szervezni a mezőgazdaságot, hogy a parasztság is függő munkáslétbe kényszerüljön – akár a saját földjén is. Ennek volt egyik eszköze a beszolgáltatás, a begyűjtés.

A Szent Korona többször volt külföldön, de legmesszebbre 1945 után került, amikor először Németországban majd az Egyesült Államokban őrizték. 1978-as hazatérését az amerikaiak feltételekhez kötötték, például ahhoz, hogy az 1956-os megtorlást jelképező Kádár János ne legyen ott az átadáson. De a Szent Korona végül hazajött, s elkezdett „dolgozni”…

Életutak rejtélyei. Miként lesznek 1945 után szabósegédekből vagy kovácsinasokból néhány év alatt magas rangú katonai vezetők a kommunista rendszer kegyeltjei? S miként lehet az, hogy még 15 évvel az 1956-os alapokra hivatkozó rendszerváltoztatás után, 2005-ben is kaptak kitüntetéseket az 1956-os forradalom leverésében részt vevő pufajkások egyes parancsnokai? Életrajzok nagyításban.

Lehetséges-e negyven év tagadás, hallgatás, csönd és elnyomás után a múlt feltárása? Ezzel a kérdéssel szembesültek azok, akik a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején szerették volna feltárni a délszláv háború előtti utolsó nagy európai népirtás, az 1944-45-ös délvidéki események valós történetét. 20 és 40 ezer közé teszik a meggyilkolt magyarok számát, s ezzel együtt közel százezres lélekszám veszteség érte ekkor a délvidéki magyarságot.

Mindenki és minden szem a láncban. A balatoni munkatáborok, kitelepítettek és ellenállók nyomában járunk. 1945-ben a szovjet vashenger gördült végig ott, ahol most békésen nyaralnak az emberek, majd a szovjetek után érkezett Rákosi és rendszere, velük a villák elkobzása, a munkatáborok, a kitelepítések, a tönkretett életek. De előkerültek az ellenállók is.

Szovjet törvények alapján ítéltek el magyar állampolgárokat 1945 után Magyarországon a megszálló szovjet csapatok. Ráadásul ezeket az ítéleteket gyakran a magyar kommunisták kérték az elvtársaktól. Fájdalmas ez, de az így hozott döntésekkel a Szovjetunióba került emberek csak töredékét jelentették annak a több mint egymillió magyarországinak, akiket a második világháború után ilyen-olyan indokokkal a szovjet táborokba hurcoltak.

Miként ágyazott meg a Magyarország kárára történt trianoni határdöntéseknek a külföldi és a velük szövetséges magyar újságírók „munkája”? Miként írt és dolgozott Magyarország ellen a nyugatra és keletre menekült magyar vörös emigráció? Szomorú sajtószemle kis derűvel: amikor egy brit figyelmezteti a vörös emigrációt a hazájukkal szembeni kötelező hűségre.

A nagyhatalmak malomköveiről szól az adás, pedig a lengyel-magyar Korompay családról beszélgetünk. Arról, hogy miként talál szerelmet, boldogságot, alakít ki szép családot egy magyar férfi Lengyelországban a XX. század második évtizedében, miként vesz részt a lengyel állam közel másfél százados szünet utáni újjáteremtésében, majd miként lesz bolsevikok katyni tömegsírokba bedobált áldozatainak egyike, családja pedig miként esik áldozatul a nemzetiszocialista brutalitásnak. Két pogány közt… vagy két malomkő közt… sokféleképpen fogalmazhatunk: ez a lengyel-magyar sors.

Utolsó csatlós, bűnös nemzet… és folytathatnánk a sort azokkal a kifejezésekkel, amelyeket történészek majd újságírók és politikusok aggattak ránk 1945 után, miközben nem volt igazságtartalmuk. De arra alkalmasak voltak, hogy megbélyegezzük vele magunkat, hogy indokolatlanul rontsunk az önképünkön, s éles fegyvert adjunk ellenségeink kezébe.