Advertise on podcast: Greendex

Virágot enni elsőre talán különös ötletnek tűnik, pedig korántsem új gasztronómiai hóbort. Az ehető virágok és vadon termő növények évszázadokon át részei voltak a mindennapi étkezésnek, a hozzájuk kapcsolódó tudás azonban az idők során jelentősen megkopott. A Holnapután legújabb adásában Halmos Monika fitoterapeutával, virágsommelier-vel, a virágkonyha egyik legismertebb hazai szakértőjével beszélgetünk arról, hogyan találhatunk vissza ehhez az elfeledett világhoz.

Vajon a mesterséges intelligencia megoldás vagy újabb probléma? Dr. Rab Árpád jövőkutatóval, az NKE EJKK Információs Társadalom Kutatóintézetének tudományos főmunkatársával arról beszélgettünk, hogyan formálja a technológia a jövőnket – és mit tehetünk azért, hogy ez a jövő élhető legyen. Szó esik arról, miért nem a technológia elutasítása a megoldás, hanem annak tudatos használata, és miért lehet kulcsfontosságú a „hatékonytalanság" mint kifejezetten emberi tulajdonság egy egyre gyorsuló világban. Az adásban szó esik: A gazdaságtörténet 40-50 éves hullámairól, és arról, miért termelnek a régi megoldások új típusú problémákatMiért lehet a fenntarthatóság felé vezető út izgalmas kaland lemondások sorozata helyettMiért van szükségünk a hatékonytalanságra – beszélgetésekre, sétákra, kertészkedésreAz AI valódi kockázatáról: nem a gépek lázadása, hanem a saját kíváncsiságunk, és az emberi képességek csökkenéseKonkrét példákról, ahol az AI valódi megoldást hozHogyan tarthatjuk magunkat tudatosan a jelenben egy felgyorsuló világbanMit adjunk át gyerekeinknek félelem és klímaszorongás helyett

„Nem rúgta ránk az ajtót a klímaváltozás” – mondja Lakatos Boglárka, az Agrárközgazdasági Intézet kutatója, legújabb podcastunk vendége. Ahogy fogalmaz, ez csak egy kattintásra csábító narratíva. A folyamatot valójában évtizedek óta jelzik a kutatók, csak épp eddig jóval kevesebbet tettünk, mint tehettünk volna. Az adásban szót esik: arról, hogy a klímaváltozást évtizedek óta jelzik a kutatók – nem hirtelen "rúgta ránk az ajtót",arról, hogy a víz nem korlátlanul, hanem lassan és feltételekkel megújuló erőforrás,az alföldi talajvízszint évtizedes csökkenéséről és a hagyományos gazdálkodás jövőjéről,a fokgazdálkodásról, a régi magyar vízkezelési hagyományról, amely ma is mintát adhatna,azokról a tudatos egyéni döntésekről, amelyekkel mindenki hozzájárulhat a változáshoz,két példáról (Németország, Marispuszta), amelyek megmutatják, milyen gyorsan regenerálódhat a természet.

Az idei nyáron újra a szárazság, a forróság és a vízhiány vált meghatározóvá. Podcastunkban így főként kapcsolódó témákkal foglalkoztunk: szóba került a Balaton és lehetséges jövője, vízügyi kérdések és a Homokhátság helyzete, aztán Ljasuk Dimitryvel a Tisza-tóról beszélgettünk, és a megoldási lehetőségekbe is bepillantást nyerhettünk a marispusztai elárasztás történetével. Aktuális adásunkban a rekord alacsony vízszintet elérő Velencei-tó múltját, jelenét és lehetséges jövőjét jártuk körbe. Vendégem, Dr. Boromisza Zsombor, a MATE Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék egyetemi docense, tájépítész és természetfotós volt, aki évtizedek óta foglalkozik a Velencei-tóval, és meggyőződése, hogy nem a vízhiány a legfőbb gond, hanem az, hogy nem jól alkalmazkodunk az új helyzethez.

A Homokhátság mára gyakorlatilag félsivataggá vált. A vízhiány nyomán a gazdálkodás az ellehetetlenülés határán áll, az őshonos élővilág pedig jórészt eltűnt. Az elmúlt időszakban kicsúcsosodó folyamatban a melegedő és szárazodó klíma mellett az évszázados emberi beavatkozás negatív hatásai is közrejátszottak. Bár sokak szerint a huszonnegyedik órában vagyunk, vannak néhányan – és egyre többen –, akik úgy gondolják, hogy ideje a kezünkbe venni a sorsunkat. Új podcastunkban Nagyapáti Oszkárral, a kiskunmajsai Marispusztai Önkéntes Vízőrzők vezetőjével beszélgettem. „Amikor én még kissrác voltam, akkor a kútban 2-3 méter mélyen volt a víz. Ez azóta lement 8 méterre” – mondja Oszkár, érzékeltetve azt is, hogy milyen gyorsak a változások. Mivel családja generációk óta gazdálkodik Kiskunmajsa környékén, a családi történetekből is képet tudunk alkotni a múltról. Például az 1960-as években olyan magasan volt a talajvíz, hogy a kútban le sem kellett engedni a vödröt, elég volt megmeríteni, hogy megteljen vízzel. Ehhez képest ma ott tartunk, hogy – az önkéntes vaditatást is végző – vendégem szerint, már a vadakat is muszáj itatni, hogy ne pusztuljanak el. Persze mindehhez hozzájárul az is, hogy az eleve nagyon száraz vidékre csapadék is alig érkezik. Évi 250 milliméter alatt számít egy terület sivatagnak. Kiskunmajsán tavaly 289 milliméter csapadék esett. Újraéled a természet, ha visszatér a víz Oszkár és társai 2024 végén kezdtek arról beszélni, hogy komoly problémák lesznek a víz kapcsán, ha nem tesznek valamit. A közös gondolkodást a WWF filmje, az „Eltékozolt vizeink” termékenyítette meg, ahonnan ötletet merítettek a cselekvéshez. Néhány deszka, egy kis gát és hosszas hivatali egyeztetés után 2025 elején megtörtént az első elárasztás egy kéthektáros területen. A hatás már az első évben mérhető és csodaszerű volt. Egyrészt a közeli talajvízszint-mérő kútban jelentős emelkedést regisztráltak, másrészt a környékbeli gazdák szénahozama is megemelkedett, sőt a legeltetés is hosszabban folytatódhatott, mint korábban. Ami pedig még ennél is elképesztőbb volt, hogy gyakorlatilag heteken belül visszatért az élet, megjelentek a ritka vándormadarak, a rovarok, a kétéltűek. Idén tavasszal pedig megtörtént a második terület, immáron egy 5 hektáros legelő elárasztása. A történet híre pedig bejárta a nagyvilágot: a Marispusztai Vízőrzőkról beszámolt a Los Angeles Times és New York Times, Peruból képeslapot kaptak, és a környező országokból is érkeztek megkeresések határon átnyúló vízőrző projektek megvalósítására. Munkájuk itthon sem maradt visszhang nélkül. Tavasszal az új kormány első, kihelyezett ülése előtt Marispusztán tett látogatást, ahol az elért eredmények megismerése mellett konstruktív egyeztetések is zajlottak. Ahogy Oszkár elmondta, az új miniszterelnök még bőven a választások előtt, februárban is járt már náluk. Mozgalommá szerveződnek a vízőrzők Nem Oszkárék az egyetlenek, akik vízőrzéssel foglalkoznak, de az elsők között vágtak bele. Történetükben legalább két olyan pont van, mely különlegessé tette őket, és amelyek ezzel párhuzamosan elengedhetetlenek is a sikerhez. Egyfelől mindig mindent szabályosan, a hivatali utat türelemmel végigjárva csináltak, mondhatni kitaposva, kijelölve ezzel az utat másoknak. Másrészt pedig mindent csapatban csináltak. Bár Oszkár a csapat vezetője, többször is aláhúzta, hogy amit véghez vittek, az a közösség érdeme. Ahogy mondja, az elejétől hitt a közösség erejében, a csapatban mindenki azt a feladatot csinálta, amihez a legjobban értett. Ma pedig már ott tartanak, hogy VízÖrző Mozgalom néven egy országos hálózat felépítésében segédkeznek, ahol várják olyan emberek, illetve csoportok jelentkezését, akik szeretnék elkezdeni a vízőrzést saját területükön. Oszkárék ehhez minden szakmai segítséget meg tudnak adni.

A világ összes erdőtüzét meg tudnánk előzni, ha előre meg lehetne jósolni hol és mikor csapnak fel a lángok. Erre egyelőre nem vagyunk képesek, ám a tűzkockázatok becslése ma már lehetséges. Egy ilyen, tűzkockázatbecslő modellt épített fel a Corvinus Egyetem kutatója, Manczinger Melinda és munkatársai, akik a Kárpátok térségét – benne három észak-magyarországi megyével – vizsgálták a tűzkockázatok szempontjából, számos változót figyelembe véve. Kutatásuk 2025-ben jelent meg a Scientific Reports tudományos folyóiratban, melyben bemutatták a modell működését. A gépi tanulási algoritmus egy 27 változót tartalmazó, igen komplex adathalmaz alapján értékeli a vizsgált területek tűzkockázati valószínűségét. A hét országot felölelő kutatásban többek között vizsgálták a hőmérsékleti- és csapadékadatokat, a növényzet egészségével kapcsolatos mutatókat, a domborzati viszonyokat, sőt még társadalmi–gazdasági tényezőket is. A tanulmány legérdekesebb megállapítása pedig az, hogy egyáltalán nem az áll a vegetációtüzek hátterében – legalábbis a vizsgált régióban, a Kárpátok térségében – mint amire először gondolnánk. Nem a klímaváltozás miatt lángol a vegetáció Természetes körülmények között a vegetációtüzek mögött álló legfőbb okot a villámcsapások jelentik. Az ember által használt területeken viszont nagyon más képet látunk. A kutatás egyik legérdekesebb megállapítása, hogy a Kárpátok térségében – ahogy egyébként a világ más részein is – a vegetációtüzek kialakulásának legfőbb oka, nem a gyorsan melegedő klíma, vagy az aszály, vagy az említett villámcsapások, hanem az ember. Egész pontosan az ember által módosított tájak, mint például a túl sűrűn elhelyezkedő szántóföldek, illetve az infrastruktúra és a városok közelsége. Persze a klímaváltozásnak is fontos szerepe van, hiszen a hőhullámok, az aszály vagy épp az alacsony páratartalom, kiváló táptalajt nyújt a tüzek kialakulásához. Legalább ennyire érdekes megállapítás, hogy a növényzet műholdas vizsgálatai alapján meghatározott NDVI index – ami gyakorlatilag a növényzet egészségét mutatja – ott magasabb, ahol alacsonyabb a tűzkockázat. Tehát a sűrű és egészséges növényzet, képes csökkenteni a tüzek kockázatát. Az adásban szót ejtünk arról, hogy hol találhatóak határokon átnyúló tűzfolyosók,melyik három magyar megyét vizsgálta a kutatás, és mit kell tudni ezek tűzveszélyességi kockázatáról,mire kell figyelnünk, hogy csökkentsük a tűzveszély kockázatát,hogyan segítette a gépi modellt egy konkrét tűzeset elemzése,hogyan tudják használni a hatóságok a kutatás eredményeit,és miért lehet szükség nemzetközi összefogásra a tüzek megelőzésében és oltásában.

Ljasuk Dimitry neve összeforrt a Tiszával és a Tisza-tóval. Készülő, Élet víz nélkül című új dokumentumfilmjében a klímaváltozás és a vízhiány drámai hatásait kutatja, Spanyolországtól az Alpokon át egészen a Homokhátságig. A sokkoló képek ellenére azonban nem a kétségbeesésre, hanem a reményre, az alkalmazkodásra és a tenni akaró emberekre fókuszál. A Holnapután legújabb adásában Novák Zsombor beszélget Dimitryvel a forgatás megdöbbentő tapasztalatairól, a Tisza-tó túlzsúfoltságáról, az írott és íratlan vízi szabályok megszegéséről, valamint a Jóreménystég körül kialakult, példaértékű civil közösségről. A tartalomból: Klímaszorongás helyett cselekvés: Miért kell elengednünk a múltat, és hogyan fókuszáljunk a megoldásokra?Forgatási kulisszatitkok: Kiszáradt folyómedrek és homoksivatagok – drámai helyzetkép Európából és a Kárpát-medencéből.Veszélyben a Tisza-tó: Hogyan teszi tönkre a felelőtlen turizmus és a motoros forgalom a páratlan élővilágot?Hogyan legyünk jó „vendégek”? Miért az evezős jelenlét a legetikusabb kapcsolódás a természethez?A Jóreménystég csodája: Egy közel 8000 fős, aktív közösség, amely önkéntesen óvja és építi a Tisza-tó egyik legszebb szegletét. Hasznos linkek: Ljasuk Dimitry videós oldalaKorábbi beszélgetésünk DimitryvelA Jóreménystég oldalaA Tisza-tavi kódexBeszélgetésünk Csala Dániellel Műsorvezető: Novák Zsombor Vendég: Ljasuk Dimitry, médiaszakember, független filmes

A Holnapután legújabb adásában vendégünk Bendó Zoltán, a TEX-DAN projektmenedzsere volt, akivel a körforgásos gazdaságról és a fenntartható textiliparról beszélgettünk. Az adásban szó esett arról, hogy milyen kihívásokkal néz ma szembe a ruhaipar. Környezeti oldalról vizsgálva ezt a kérdést nem is lehetne megkerülni, hiszen az egyik legszennyezőbb ágazatról van szó. Sokatmondó adat, hogy egyetlen pamutpóló előállításához közel 3000 liter vízre van szükség. A kérdés társadalmi oldala legalább ennyire kihívásos. A textilipar a 20. század második felében gyakorlatilag teljesen kiszorult a fejlett országokból, Magyarországon is nagyítóval kell keresnünk olyan vállalkozásokat, melyek ezen a területen dolgoznak. Ennek oka elsősorban az, hogy a jellemzően – de nem kizárólag – távol-keleti országokban nagyon olcsó a termelés: a környezet- és munkavédelmi szabályok – ha egyáltalán vannak – sokkal lazábbak, a munkabérek pedig rendkívül alacsonyak. Ennek ellenére a ruhaboltok jelentős részében nagyon olcsóak a ruhák, ahol pedig drágábbak, ott jellemzően csak a márkanév miatt kell többet fizetni. Persze ezt az olcsóságot is megfizeti valaki: főként a kizsákmányolt természet és a munkások. Az eldobhatóság kultúráját kellene meghaladni Az olcsó és gyakran silány minőségű ruhák, és úgy általában a fast fashion üzleti modell arra épül, hogy egy-egy ruhadarabot csak nagyon rövid ideig viseljünk. A terméklánc abszolút lineáris, a viselt, vagy akár még az eladás előtt hulladékká váló textilek jellemzően sosem kerülnek újrahasznosításra. A körforgásos modell célja ezzel szemben az, hogy a ruhák, az anyagok és az erőforrások a lehető leghosszabb ideig használatban maradjanak újrahasznosítás vagy újragondolt használat révén. Ez nem csupán környezetvédelmi, hanem egyre inkább pénzügyi kérdés is lehet, ha megtaláljuk a módját, hogyan forgassuk vissza őket a rendszerbe. A változás lehetséges útjai Az Európai Unió felismerte, hogy változásra van szükség a textiliparban is. Ezt egyfelől különböző szabályozásokkal kényszeríti ki, másrészt pedig olyan programokat támogat, mint amilyen a TEX-DAN is. A június végén lezárult TEX-DAN célja az volt, hogy a Duna-régióban (több mint 11 országban) működő kis- és középvállalkozások transznacionális együttműködés révén a textilipari és divatipari értékláncokban a körforgást elősegítő technológiákat alkalmazzanak. A program négy fő cél köré szerveződött: a körforgásos megoldások alkalmazása a textil- és divatipari értékláncokban; a körforgást elősegítő helyi, regionális és nemzeti politikák korszerűsítése; a transznacionális együttműködés és a tudáscsere fellendítése, valamint a különböző fenntartható transznacionális együttműködési formák létrehozása. Az adásban ezeken túl szó esett még: Az ultra fast fashion térhódításáról: a gyors divat mellett egyre inkább jelen vannak az úgynevezett ultra fast fashion kategóriát képviselő üzleti modellek, ahol a vásárlók sokszor csupán egyetlen alkalommal hordanak egy ruhadarabot, majd azonnal megválnak tőle. A kiterjesztett gyártói felelősségről (EPR): az Európai Unió szabályozásának köszönhetően a gyártóknak már a hulladékká vált ruhák kezelésének költségeiből is részt kell vállalniuk. A fogyasztói döntések erejéről: bár a vásárlók sokszor elsősorban az árak alapján döntenek, fontos felismerni, hogy a „nem vásárlás” is egy létező, radikális és nagyon hatékony fenntarthatósági válasz. A körforgásos jó gyakorlatokról: a műsorban konkrét iparági példák is elhangzottak a textilhulladék technológiai eszközökkel történő minimalizálására, valamint a használt ruhák kreatív újrahasznosítására (például rongyszőnyegek készítésére). A vállalkozásoknak nyújtott gyakorlati segítségről: a TEX-DAN projekt keretében több mint hatvan mikro-, kis- és középvállalkozás kapott konkrét támogatást mentorálások és workshopok formájában, hogy üzleti modelljüket a körforgásos gazdaság irányába mozdíthassák el.

A Nem víznek való vidék Youtube-csatorna alapítója, Csala Dániel szerint versenyt futunk az idővel, hogy megmentsük a kiszáradó magyar tájat. Podcastunk legújabb adásában egy olyan emberrel beszélgetek, aki – bár nem vallja magát szakembernek – nagyon sokat tud a vízválságról, amellyel országunknak szembe kell néznie. Csala Dániel már évek óta foglalkozott a témával, amikor megalapította a csatornáját, ahova olyan filmeket és podcastokat gyárt operatőrével, amelyek nem csak a problémákat, de a lehetséges megoldási lehetőségeket is bemutatják. A csatorna címe szándékosan provokatív. Ahogy Dániel mondja, a magyar táj ma „nem víznek való”, mert a történelmi folyószabályozásokkal, belvízmentesítéssel, a mocsaras területek lecsapolásával olyan rendszert építettünk, amelynek célja nem a víz megtartása, hanem annak minél gyorsabb levezetése. Ezt a helyzetet kell megváltoztatni, és ahogy vendégem mondja, ha sikerül, még az is lehet, hogy „át lehet brandelni a csatornát víznek való vidékre”. A beszélgetés egyik fókuszpontját a Homokhátság helyzete adta, ahol talán a legnagyobb a baj. A terület egyes pontjain tíz méter mélyre kell ásni, mire talajvízhez érünk. Dániel szerint ez „gyakorlatilag halálos ítélet a felszíni növényeknek”. De nem csak az Alföld van nehéz helyzetben: a Dunántúlon, ha lassabban és nem is mindenütt, de már elindultak hasonló folyamatok. A legjobb víztározó a talaj Csala Dániel úgy látja, hogy az elmúlt időszakban, talán nem függetlenül az évek óta egyre pusztítóbb szárazságoktól, felgyorsultak az események társadalmi és szakmai szinten egyaránt. A vízhiányt testközelből érzékelő helyiek például egyre gyakrabban szerveződnek össze, és válnak vízőrzőkké. Ilyen csoport a Nem víznek való vidék csatornáján is szereplő Marispusztai Önkéntes Vízőrzőké. Ők helyi fürdő csurgalékvizét megfogják: nem engedik elfolyni, hanem beszivárogtatják a talajba. A probléma súlyát és munkájuk fontosságát jól mutatja, hogy az új kormány első kihelyezett ülésén éppen Marispusztára látogattak el. A vízügyi szakmában is megindultak a változások. Noha az elmúlt nagyjából 200 évben a fő prioritás az árvíz- és belvízmentesítés volt, a „káros” vizek gyors levezetése, mára a feladat egyre inkább a vízmegtartás. Ennek egyik első lépéseként indult el 2024-ben a „Vizet a tájba” program, melynek – bár még csak erősen korlátozottan, de – már vannak eredményei. Az ilyen kezdeményezések azért is létfontosságúak, mert, ahogy vendégem mondja, a talaj a legjobb víztározó. A lábunk alatt megőrzött víz segíti a kritikus szintre süllyedt talajvíz pótlását, és szemben a víztározókkal, jóval alacsonyabb a párolgási veszteség is. „Azt szokás mondani, hogy a legjobb víztározó a talaj. Sajnos nem a szemnek kedves víztározók jelentik a megoldást, hanem a talajban tározott víz” – hangzik el az adásban. Az adásban a fentieken túl szó esik arról, hogy: a vízhiány már nem csak agrárkérdés, hanem mezoklimatikus probléma és élhetőségi kihívás is egyben,az agrártámogatások rendszere, és az aszálykár-kompenzáció sokszor rossz irányba motiválja a gazdákat, így ezek megváltoztatása elkerülhetetlennek tűnik,az Alföld legalább 10–15%-án a tájhasználat átalakítására van szükség, a területek egy részén pedig állandó vagy időszakos vízborítást kell létrehozni, a városi vízmegtartás és szivacsvárosok szerepe felértékelődik, mert képes tompítani a klímaváltozás hatásait a településekenmiért optimista mégis Csala Dániel, és mit gondol arról, hol tartunk majd 10–15 év múlva.

Hazánk legértékesebb természeti kincsei közé tartoznak a gyepterületek melyek fajgazdagsága, és a klímaváltozás mérséklése szempontjából kulcsfontosságú széntároló képessége kiemelkedő. Sajnos mégis mostohán bánunk a gyepeinkkel, legyenek azok a természetben, vagy épp a kerítésünkön belül. A gyepek fontosságáról, megvédésük lehetséges módozatairól és a városi gyepterületek – avagy méhlegelők – jelentőségéről Kántás Zoltánnal beszélgettünk. Kis léptékben, 100 m² alatti területeket vizsgálva a növényfajok számában a gyepek világrekorderek: több fajt vonultatnak fel, mint az esőerdők. Mégis, ha a természetvédelem szóba kerül, mindenkinek először az erdők ugranak be. Ha valaki beruházást tervez, komoly ellenállásra számíthat, ha fákat kell kivágni az építkezés miatt. A gyepek miatt viszont nem sokan állnak ki. Talán ezért is hívják a feltöretlen területeken megvalósuló fejlesztéseket zöldmezős beruházásnak. Pedig a gyepek jelentősége – nem is csupán diverzitásuk és szénmegkötő képességük okán – óriási. A gyepek az ízeltlábúak paradicsoma, ők pedig a természet egyik legfontosabb építőkockáját jelentik: ha holnap eltűnne az összes ember a föld színéről, túl sok dolog nem változna meg; ha eltűnnének az ízeltlábúak, minden a feje tetejére állna. Ezek az élőlények olyan fontos feladatokat látnak el, mint a beporzás, vagy épp a lebontás. Vendégem egy pizzás példát hozott: ha eltűnnének a beporzók, akkor ugyan még tudnánk rendelni pizzát (a gabonák ugyanis önbeporzók), de a feltéttel már gondban lennénk. Einstein szerint, ha eltűnnek a beporzók, az emberiség is kihal négy éven belül. Persze, ahogy az az adásból is kiderül, a zseniális fizikus valószínűleg soha nem mondott ilyesmit, és talán a négy év is túlzás, de – bárkitől is származik a mondás – a valóságtól azért túlzottan mégsem áll messze. Nem csak a méhek legelésznek A beporzók között fontos szerepet kapnak a méhek, de távolról sem ők az egyetlenek, akik részt vesznek ebben a munkában. A városokban mégis méhlegelőnek hívjuk a gyepterületeket, ez azonban csak marketingfogás: a méhecskéket mindenki szereti, könnyű velük eladni valamit, ami nem feltétlenül vonzó a „rendezett” környezethez szokott ember számára. Ahogy egy korábbi adásunkban is szót ejtettünk róla, a nyírt, műtrágyázott és rendszeresen szellőztetett pázsit iránti vonzalmunk – az angolkert-eszmény – Nagy-Britanniából kiindulva meghódította a világot. A jelenlegi klímaviszonyok mellett azonban a tökéletes zöld gyepet csak mesterségesen lehet fenntartani, ráadásul az élővilág szempontjából is zsákutcát jelent.  Velük szemben a méhlegelőket évente csak 1–2 alkalommal kaszálják, azt is úgy időzítve, hogy az őshonos növények vegetációs ciklusához illeszkedjen – magyarul, hogy virágozhassanak és elszórhassák a magjukat. Ezzel a módszerrel, néhány év alatt gyönyörű, őshonos gyepterület jön létre, ahol nem kell tartanunk olyan növényektől, mint például a sokaknak kellemetlenséget okozó parlagfű. Az adásban szót ejtünk arról, hogy miként lehet úgy létrehozni természetes gyepeket, hogy azok városi környezetben is vonzóak, és a többség számára elfogadhatók legyenek. A méhlegelő ugyanis nem arról szól, hogy hagyjuk, hogy a kertünk vagy a közparkok dzsumbujjá váljanak. Sokkal inkább arról, hogy a közvetlenül nem használt területeken hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát. Ugyanitt viszont az is elhangzik, hogy azokon a területeken, ahol szabadidős tevékenységet folytatunk, pihenünk, vagy épp a gyerekek játszanak, igenis indokolt a fűnyírás, és adott esetben a locsolás is. Az adásban szó esik még: a vágatlan május mozgalomról,a gyepterületek hűtőhatásáról és vízmegtartó képességéről,jó példákat gyűjtő és alkalmazó civilekről,a természetes gyepek eltűnésének okairól és üteméről,a méhekről és más beporzókról,a növényvédelmi és állategészségügyi szerek negatív hatásairól,és arról is, hogy milyen lehet a természetes gyep egy hangya szemszögéből.

Mi köze van a folpaknak a Balatonhoz? Miért veszélyesebb a tóra a magas vízszint, mint az alacsony? És tényleg fenyeget a kiszáradás? A Holnapután legújabb epizódjában dr. Vasas Gáborral, a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet (BLKI) főigazgatójával beszélgettünk. A maratoni hosszúságú adásban olyan tények hangzottak el, melyek sokszor teljesen felülírják azt, ami a közvélekedésben él a Balatonról.

Szépen gondozott, élére vágott gyep, tujasor, és gondosan permetezett rózsák – ezek sokak szemében az ideális kert képét festik. Csakhogy mindez valójában egy mesterségesen életben tartott rendszer, amely tőlünk energiát vesz el, körülöttünk lévő élővilágnak pedig nem ad vissza semmit. Bereczki Anna kerttervezővel arról beszélgettünk, hogyan lehetne ezt másképp csinálni, és az embert valamint a természetet is éltető kerteket létrehozni. Bereczki Anna biomérnök, kerttervező, a fenntartható kertek kialakításával foglalkozó BBlooms alapítója. A nyírott, műtrágyázott és rendszeresen szellőztetett pázsit iránti vonzalmunk nem véletlenül alakult ki: az angolkert-eszmény Nagy-Britanniából kiindulva meghódította a világot. A probléma csak az, hogy egészen más mennyiségű csapadék hullik a szigetországban, mint nálunk, és a szárazság is más dimenzióban értelmezhető. Itthon, a jelenlegi klímaviszonyok mellett a tökéletes zöld gyepet csak mesterségesen lehet fenntartani – és minél hosszabb aszályos tavaszokat és nyarakat élünk meg, annál világosabb, hogy ez zsákutca. …olyan, mintha egy ökológiai sivatag lenne a kertünk. Semmit nem táplál, hanem tőlünk várja el, hogy folyamatosan nyírjuk, műtrágyázzuk, és végezzük a gyepszellőztetést… – mondja Bereczki Anna A fenntartható kert gondolata ezzel szemben egészen más megközelítést kíván: olyat, amelyben nemcsak mi, és a más klímáról származó esztétikai ihletésünk van jelen, hanem a talaj mikroorganizmusaitól a beporzókon át a madarakig és sünökig mindenki. Bereczki Anna szerint a kert valójában egy ökoszisztéma, és a tervezési munka lényege éppen az, hogy ennek az egész rendszernek tudjunk segíteni – nem ellenük, hanem velük dolgozva. Ez azt is jelenti, hogy az őshonos, és – ahol szükséges – a szárazságtűrő fajokat részesítjük előnyben, mulcsozással tartjuk meg a nedvességet a talajban, és időt adunk a természetes egyensúly kialakulásának. A kertet ne csak úgy értelmezzük, hogy van a kert és mi, hanem hogy annak még van egy csomó szereplője. Indul a talajtól, a növényeken át a beporzókig, a mindenféle kis hasznos rovarig, madarakig, sündisznókig. Ez egy egész ökoszisztéma.. A fenntartható kerttervezés lényege nem az, hogy egy csettintésre magazinba illő kertünk lesz. Ez egy sokkal hosszabb, türelmet igénylő folyamat – de cserébe a végén egy valóban élő, szinte önfenntartó rendszerünk lesz. Mindez pedig nem csak miattunk és a helyi élővilág miatt fontos. Budapesten például 60 Margitszigetnyi magánkert létezik – ha ezeket fenntartható, klíma- és természetbarát módon alakítanánk ki, az összességében komoly hatással bírna a főváros mikroklímájára: élhetőbbé válna minden városlakó számára.  Az összefüggés jól látható: ahol betonfelületek és műfű dominálnak, ott a hőszigethatás csak fokozódik – egy szélsőséges példában a Széll Kálmán téren mért műfű felszíne egy forró nyári napon 60 fokos volt, miközben a közeli árnyékos zöldfelület alig 28 fokot mutatott. Anna tapasztalatai szerint a szemlélet változóban van, úgy a köztereken, mint a magánkertekben. Budapesten például egyre több közterületen váltják fel az egynyári virágágyásokat évelő, diverz ágyások, és egyre kevesebb helyen zsákolják be ősszel a faleveleket. Az adásban ezeken túl szót ejtünk arról: hogy miért pusztulnak el sorra a tuják, és miért nem a babérmeggy ültetése a helyes válasz erre a problémára,miért érdemes az őshonos fajokat választani, de milyen esetben lehet mégis jó választás az idegenhonos növény,a vegyszermentesség kérdéséről és arról, hogy mit tegyünk, ha tetves lett a rózsánk,és egy izgalmas önkéntes kertészprogramról, amelyet Anna most próbál meghonosítani itthon a Főkerttel közösen.

Tudtad, hogy Európában évente 90 ezer tonna gyapjú keletkezik, amit a gazdák egy része egyszerűen elás vagy elégeti? Miközben a mezőgazdaság aszállyal, a talajok kimerülésével és az egyre drágább, és a klímaváltozást is fűtő műtrágyákkal küzd. Dr. Veres Andrea növényorvos, a Fitowool társalapítója megmutatja, hogyan lehet ebből a két problémából egyetlen elegáns megoldást csinálni vegyszerek vagy komoly kibocsátások nélkül. Az adásban ezen felül szó esik a légköri aszályról, a műtrágyák szénlábnyomáról, a gyapjúpiac abszurd helyzetéről – és arról, hogy miért lehet a jövő kertészetének egyik legfontosabb alapanyaga épp az, amit ma veszélyes hulladékként kezelünk.

Gondoltad volna, hogy minden kattintásod szén-dioxid kibocsátással jár? Minden egyes Google-kereséssel, Netflix-sorozattal vagy Instagram-pörgetéssel karbonlábnyomot hagyunk magunk után – csak éppen nem látjuk a füstöt. Huszics György, a Carbon.Crane társalapítója azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a láthatatlant láthatóvá tegye: megmérje és csökkentse a digitális karbonlábnyomunkat. Mert ez a lábnyom nem kicsi. Sőt! Becslések szerint egy átlagos földlakó éves digitális karbonlábnyoma 229 kg. Hogy kontextusba helyezzük, ez nagyjából annyi, mint elrepülni Budapestől Párizsig. A repülésről gyakran beszélünk a fenntarthatóság kapcsán, mint az egyik legnagyobb szennyező. A digitális világ még nem került fel a mentális térképünkre, pedig – ahogy az adásból kiderül – a hozzá kapcsolódó kibocsátás már meghaladja a légiközlekedését.  Ha az internet ország volna, a negyedik legnagyobb kibocsátó lenne a világon – hangzik el a podcastban.Az interneten nagyjából 6 milliárdan vagyunk fenn: az emberiség túlnyomó többsége. Ráadásul az adatforgalom évről évre 20–25 százalékkal nő. Ahogy Huszics György elmondja, ez egyre kevésbé az emberek, és egyre inkább a gépek hajtják: a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) becslése szerint 2030-ra az adatközpontok mesterséges intelligenciához köthető energiaigénye akkora lesz, mint Japáné. Mérd meg a saját digitális lábnyomod! Használd a 👉 Carbon.Crane mérőjét 👈 és tudjuk meg együtt, hogy mekkora a Greendex olvasók átlagos digitális karbonlábnyoma.  Azt persze senki nem vitatja, hogy az AI elképesztő dolgokra képes, és az élet sok területén nagy segítségünkre lehet. Az viszont bizonyos, hogy még nem tanultuk meg megfelelően használni, miközben a környezeti lábnyoma „elképesztő”. Olyan, mintha Einsteinnel íratnád meg a matekházidat, vagy kérnél tőle egy receptet, mondjuk, hogy a fejfájásodat, hogyan mulaszd el.A klímaváltozás tekintetében a digitalizáció a megoldás egyik kulcsából – pl. papírmentes iroda, online megbeszélések –, egyre inkább a probléma részévé kezd válni hatalmas kibocsátásával, és tetemes vízigényével.  Ahhoz képest pedig, hogy mekkora – és egyre növekvő! – kihívással nézünk szembe, a tudatosság egyelőre megdöbbentően alacsony, hiszen sokan még azzal sincsenek tisztában, hogy digitális térben zajló tevékenységük mekkora kibocsátással jár. Épp ezért az adásban végigjárjuk azt is, hogy miképp lehetünk tudatosabb felhasználók, beszéljünk akár az AI-ról, akár csak olyan hétköznapi dolgokról, mint a telefonunkkal történő fényképezés. Az adásban szóba kerül többek közt arról, hogy az AI mennyivel több energiát fogyaszt egy hagyományos Google-keresésnél, és hogy ez miként optimalizálható,az adatközpontok meglepő vízigényéről és arról, hogy a hűtési probléma már társadalmi konfliktusokat szül,a Carbon.Crane eszközéről, amellyel weboldalak karbonlábnyoma mérhető és csökkenthetőarról, hogy egy-egy látogatottabb oldal optimalizálásával évi több száz tonna kibocsátás spórolható meg,az AI leghatékonyabb használatáról, mellyel csökkenthetjük a kapcsolódó kibocsátásokat,és arról, hogy Huszics György miért használ még mindig egy közel tíz éves telefont.

Mit csinál egy permakultúrás tervező, ha történetesen nem kertes házban, vagy épp egy tanyán él? Hát dzsungelt varázsol a gangra! Lőrinczi István egy belső-ferencvárosi társasház folyosóján bizonyította be, hogy a természettel való együttműködés gyakorlatilag bárhol megvalósulhat. A Perma Gang projekt alapítójával a permakultúráról, a természet mintázatainak követéséről, és a bárhol megvalósítható változásokról beszélgettünk. „Van két kislányom, és nagyon fontosnak tartottam, hogy a növények és a természet  közelségében legyenek, hiszen ha az ehető növényeket megismerik a gangon, akkor nem úgy nőnek fel Budapest belvárosában, hogy azt hiszik, hogy a szemközti boltban terem a paradicsom.”Képzeljük el, hogy nincs kertünk, nincs talajunk, csak egy negyedik emeleti körfolyosó és a vágy, hogy a természetet közelebb hozzuk a családunkhoz. Sokan talán csak legyintenének, de István beleállt a dologba: ma közel 80-féle növény és két dézsató színesíti a gangot, rendszeres vendégek a beporzó rovarok, az álkaszáspókok és a lepkék; a szúnyogok miatt pedig a denevérek is megjelentek.  Mindez azonban nem maradt meg a saját folyosójuk határain belül: a szomszédok elkezdtek zöldíteni, a projektnek híre ment, megbízások érkeztek óvodáktól, iskoláktól, közösségi kertektől, a gangon végzett kísérletből pedig lassan közösségek szökkentek szárba. A projekt(ek) megvalósításához vendégem a permakultúra tervezési rendszerét hívta segítségül.  Tervezz 100 órát, ebből tölts el egy órát a kertben! Ezt az egy órát aztán nagyon hasznosan fogod eltölteni – idézi vendégem a permakultúra egyik „nagyágyúját”, Jeff Lawtont.A permakultúra fogalmával egyre többször találkozhatunk, egyre gyakrabban merül fel a fenntarthatóságról szóló diskurzusokban. Azonban sokan tévesen azonosítják egy kertészeti módszertannal: valójában egy tervezési rendszerről van szó, amely nemcsak a kertben, hanem az élet minden területén alkalmazható. Ezt mutatja három legfőbb etikai alapelve is: a bioszféra védelme, az emberek védelme és a méltányos megosztás. A tervezési rendszer alapját pedig a megfigyelés adja: megérteni és lemásolni a természet működését az emberek szükségleteihez igazítva. A talán az elmúlt napok esőzései folytán kissé mérséklődő aszályhelyzet kapcsán arról is beszéltünk, hogy a permakultúra erre a kihívásra is tud érvényes válaszokat adni. A kulcs ebben az esetben nem az, hogy több vizet juttatunk a rendszerbe (tehát többet locsolunk), hanem az, hogy radikálisan csökkentjük a vízigényt. Ehhez pedig megint a természettől vesszük a példákat: talajtakarás, szárazságtűrő fajok telepítése, sűrű beültetés stb. Az adásban elhangzó elvek alkalmazásával „tíz liter helyett háromra van szükség ugyanakkora területen”. Az adásban szót ejtünk még: a komposztálásról és a lehetséges formáiról,a szemléletformálás fontosságáról minden életkorban,a permakultúra-tervezői tanfolyamokról, ahol megtanulhatunk figyelni, és azt is, hogy mit érdemes megfigyelni,a közösségi kertekről és azok fontosságáról,a saját termelésű élelmiszerek szerepéről,valamint arról is, hogy miként érdemes belevágni bárhol és bármikor saját kertünk kialakításába.