Advertise on podcast: KatPol Kávéház

A katonai hagyományőrző rendezvények evidens módon illeszkednek a podcastunk profiljába, amivel csapatunk is tisztában van, de igazság szerint néhány zsámbéki eseményt leszámítva nincs ilyenekről tapasztalatunk sajnos. Ami pedig kifejezetten a középkori/lovagkori tematikájú fesztiválokat illeti (tágabb értelemben a vikinges tematikát is ide sorolhatjuk), ahol persze a folklór is fókuszban lehet a pusztán katonai dolgok mellett, ezekről kb. annyit „tudunk”, hogy sok helyen léteznek, ill. hogy időnként a visegrádi és a nagyvázsonyi várakban is rendeznek (vagy most már csak rendeztek?) ilyesmit. Mindenesetre aztán az angliai Rózsák Háborújához kötődő adásaink előkészítése során rábukkantunk arra az információra, hogy a Lancester- és a York-házak közötti utolsó jelentős csata helyszínén, a délnyugat-angliai Tewkesbury egyébként csendes és nagyrészt azért érdektelen városkájában már négy évtizede rendeznek nyaranta egy efféle elég komoly programot, az emlékezetpolitika és a turizmus jegyében egyaránt. Jelentős múltja van tehát ennek dolognak, és még ez sem előzmény nélküli; a városi krónikák szerint 1971-ben, az ütközet 500. és a helyi apátság felszentelésének 850. évfordulóját hónapokon át húzódó, száznál is több elemből álló rendezvénysorozattal ünnepelték meg. Ha a kb. 2500 katonára gondolunk, akik a 11-12 ezer résztvevő közül holtan maradtak ott az összecsapás után a sövények, erdők és rétek között, ez a jelző nem tűnik oda illőnek, de igazság szerint annyi évszázad és letűnt dinasztia után a helyi lakosok sem Lancaster, sem York főurai iránt utólag nem táplálnak különösebb érzelmeket. A VIII. Henrik által feloszlatott apátság templomában persze tartanak misét az elesettek lelki üdvéért, de a rendezvényen a hangulat valóban inkább fesztiváli, és a vérontás miatti gyász és sajnálat már tovatűnt.Ezt magunk is megtapasztalhattuk, amikor tavaly júliusban a kíváncsiságtól hajtva mi is csatlakoztunk a fesztiválozókhoz. A helyszín földrajzi elhelyeszkedését figyelembe véve naivan meglepődtünk egy kicsit, amikor ott is a döglesztő hőség fogadott minket; mindenesetre ezzel eggyel több okunk van nosztalgiázni így, hogy lustaságunkban végülis a tél fagyos napjaiig halogattuk élménybeszámolónk megosztását a podcastban. Jó szórakozást!

"Csak a bátorság gyönyöréért jöttünk, a magasztos férfipróba örömére s eljövünk felétek, valahányszor ebben kedvünk lelik…" - így szólt részben az egyik üzenet azok közül, melyeket az olasz légierő felderítőgépei röplapokon szórtak le egyszer Bécsre az I. világháborúban. Az akkor igen hosszúnak számító repülőúton a bátor propaganda-különítményt a hírneves irodalmár, a katonai pilótának mellesleg már eléggé túlkoros Gabriele D'Annunzio őrnagy vezette, és tőle származott a fent idézett nyilatkozat is, melyet (a 400 ezer röplapból 50 ezret) a többivel ellentétben a parancsnokság mulatságos módon le sem fordíttatott németre, merthogy annak magvas üzenetét osztrákok úgyse értenék - mintha csak egy orosz avantgárd művészekről szóló viccet hallana az ember. Mindenesetre ha a művészúr az idézett mondat második felét hetyke fenyegetésnek szánta, az fordításban és eredetiben is okafogyottá vált. A többször elhalasztott akcióra ugyanis 1918. augusztus 9-én került sor, a dualista állam pedig hamarosan már hörögve vívta haláltusáját; ha a kiruccanás megismétlését diktálta is a talján férfivirtus, alkalom már nem akadt rá. D'Annunzio azonban, akit hazájában váteszként, egy új kor prófétájaként tiszteltek, nem csücsült a különféle babérjain a béke beköszönte után, hanem annak olasz szemszögből „elégtelen” mivoltán feldühödve Fiumében vélte meglelni a magasztos férfipróba új, megfelelő terepét, továbbá egy olyan közönséget, amely a földhözragadt bécsi kispolgároknál fogékonyabb lesz a ragyogó művészetére. Az igen karizmatikus bálvány számára nem jelentett különösebb problémát fegyvereseket toborozni, majd az élükre állva határozott fellépéssel, puskalövés nélkül kivetni a megszállási feladatukat gyaníthatóan kevés lelkesedéssel ellátó antantcsapatokat az egyelőre eldöntetlen sorsú zónából. A korábban „a magyar koronához csatolt külön testnek” minősített adriai kikötővárosnak annak új ura később a nem kevésbé cifra Carnarói Olasz Kormányzóság nevet vindikálta. Ha valamiféle fogódzó gyanánt a saját történelmünkben keresünk párhuzamot erre, a Lajtabánság a leginkább kézenfekvő; mivel a két esemény között eltelt vagy másfél év, még az sem zárható ki, hogy D’Annunzio és területrabló, kalózkodó légionáriusai (is) megihlették a nyugat-magyarországi rongyos felkelés vezéreit. Az a körülmény, hogy ők éppenséggel megakadályozni próbálták a magyar korona területeinek elcsatolását, már igazából csak rátett egy lapáttal a háború utáni zavaros időszak abszurditásaira. Na de akárhogy is vélekedünk mi utólag Fiume elvesztéséről, alapvetően azért sajnos nem a magyar tengeri kijárat pofátlan elorzását tekinti az utókor D’Annunzio fő politikai örökségének (az irodalmitól most eltekintve), hanem az olasz történelemben betöltött protofasiszta szerepet, amit neki szokás tulajdonítani olyan allűrjei folytán, mint a délszlávokkal szembeni gyűlölettel párosuló irredentizmus, a „Duce” tisztség kisajátítása, a rá általában jellemző hatalmi külsőségek, a harcot, a sebességet, mozgalmasságot és férfierőt idealizáló esztétika. Rövidre nyúlt fővezéri tevékenységét mindazonáltal inkább szokás a megmosolyogtató, groteszk megnyilvánulások sorával azonosítani, semmint a bárgyú, (ön)pusztító agresszivitással és az intő példaként szolgáló véres végkifejlettel, mint Mussolini esetében.Aktuális példa erre mai podcastunk témája, a Fiume vagy halál c. horvát dokumentumfilm, mely múlt év decemberében került a magyar moziműsorra. Szokatlan terepre léptünk, mert saját zsánerén belül is több szempontból egyedi ez az alkotás, márpedig mi általában véve dokumentumfilmekkel is csak egyszer foglalkoztunk. (És köznapi fogalmaink szerint még az sem számít annak, mint net/Youtube original tartalom.) Akárhogy is, azért képességeink szerint igyekeztünk megszakérteni azt. Következzen tehát a független Fiume kalandos, bolondos története. Jó szórakozást kívánunk!

A kettővel ezelőtti podcastunkban a Hunyadi c. tévésorozatról úgy vélekedtünk, hogy a média már amúgy is csámcsogott rajta egy sort, az abban feldolgozott téma pedig nagy vonalakban történelmi alapismeret kellene, hogy legyen, ennek következtében pedig szokásunktól eltérően felesleges részletekbe menő kommentárt leközölnünk arról. Hasonló feltételezéssel élünk ma is, bár eltérő okokból. Abból a valószínű tényállásból következtetünk erre, hogy témánk, a das Boot a Magyarországon legismertebb háborús filmek közé sorolható, és ha ez nem is igaz a teljes közönségre, akkor is biztosan vonatkozik arra az idősebb nemzedékre, amely még másolt/kölcsönzött, és ugyebár sok esetben alámondásos kazettákra volt kénytelen fanyalodni az efféle szórakozás érdekében (persze a nosztalgia ezen a téren is sok mindent megszépít). Ehhez még hozzátehetjük, hogy korábban a II. világháború (nyugat)német szemszögből való ábrázolásai általában véve alig juthattak el a szovjet tömb lakóihoz; a Kriegsmarine vízfelszín alatti harcainak filmfeldolgozásai pedig ki is merültek ebben az egy - mellesleg remek kritikákat kapott - alkotásban. Párhuzamként a Sztálingrád c. német filmet lehet még említeni, amely az ilyen irányú érdeklődést hasonló mértékben ragadta meg ekkoriban, a VHS-formátum hőskorában. Ami a német tengeralattjárósok szerepvállalását illeti az atlanti csatában, egy parancsnoki memoárhoz készült ajánlónkban már megosztottuk az ezzel kapcsolatos észrevételeinket, úgyhogy egyéb kiegészítést ehhez nem fűzünk. Ami pedig általában véve a tengeralattjáró hadviselést illeti, laikus meglátásunk szerint azt aránylag ritkán viszik filmvászonra, valószínűleg azért, mert annak alapvetően nyomasztó, nyomorúságos és viszontagságos jellege nem teszi valami hálás témává azt. Akárhogy is van ez, a közelmúltban történetesen Olaszországban készült pl. egy ilyen film, amelyről mi is podcastoltunk. Jó szórakozást!

[Kísérőzene nélküli repost - eredetileg megjelent: 2022. szeptember 1.] Különösebb hadművészeti ismeretek nélkül is könnyen belátható bárki számára, hogy az ellenséges túlerő szorításában, de ennek ellenére rendezetten, ütemezve végrehajtott visszavonulás az egyik legnehezebb feladat, amit egy katonai alakulat megkaphat – főleg akkor, ha az időjárási és terepviszonyok lényegében az elképzelhető legrosszabbak, és első lépésként bekerítésből kell kitörni. Ilyen rendkívüli kihívás elé néztek a koreai háborúban, a Csoszin-víztározónál vívott csata utolsó szakaszában az amerikai ENSZ-csapatok – az 1. tengerészgyalogos hadosztály, illetve a szárazföldi hadsereg kisebb csatolt egységei – 1950 decemberében. Hatalmas erőfeszítésük, a fegyvernem évszázadok óta ápolt étoszának megfelelően, sikerrel járt, de ez sem változtathatott a kínos tényen, hogy ezzel egy dicstelen, illúzióromboló és általános visszavonulásban vettek részt, ami speciel Hungnam kikötőjében több mint 100 ezer ENSZ-katona evakuációjával ért véget. Természetesen mindez csak erősítette a koreai háború otthon elfeledett mivoltát a későbbiekben. A szellemes hadosztályparancsnokban mindenesetre – várható módon – akadt annyi büszkeség, hogy elutasítsa a „visszavonulás” szó használatát.  A csapatait váratlanul visszaszorító, és Korea földjére elvileg önként érkezett kínai alakulatok harcát mutatja be a The Battle at Lake Changjin c monumentális, és természetesen erősen propagandisztikus töltetű kínai film, mellyel podcastunk 72. adásában foglalkoztunk. A kezdettől fogva tervbe vett folytatást már a film végén megelőlegezték Water Gate Bridge címmel, mi pedig ígéretet tettünk, hogy azt is górcső alá vesszük majd. És ami késik, nem múlik - ma eljött a törlesztés ideje. A cím mellett, mely végülis csak mint a fantáziátlan megnevezésű The Battle at Lake Changjin II alcímeként szerepelt a nemzetközi forgalmazásban, aligha mehetünk el szó nélkül. Akármilyen nyakatekert logika is vezette a készítőket, azt megállapíthatjuk, hogy az átlagos nyugati, különösen amerikai néző számára sokkal félrevezetőbb címet aligha találhattak volna. Pusztán földrajzi szempontból azonban találó a név, amellett, hogy valamennyire költői is. A Csoszin/Csangdzsin-tóból a víz négy grandiózus csővezetéken távozott a völgyben létesített erőműhöz; felettük a Hungnamba vezető út a hegyoldalba vágott vasbeton hídon vezetett át. Ennél sokkal egzotikusabb terepet egy elkeseredett katonai összecsapáshoz bajos lenne találni, különösen a jéghideg télen. Ezen a ponton a spoiler alert már okafogyott, úgyhogy nyugodtan megjegyezhetjük: a szívós kínaiak itt tettek több, de végső soron sikertelen kísérletet az amerikaiak rendelkezésére álló egyetlen visszavonulási útvonal elvágására, azaz a híd végleges lerombolására. (A témával foglalkozó tengerentúli történészek Funchilin Pass néven emlegetik a helyet.)  Akármilyen kompromisszumok is köttettek a háttérben, a fent említett okokból bátor lépésnek nevezhetjük a történtek megfilmesítését kínai részről (persze amerikai részről, más okokból ugyan, de még inkább az lenne), főleg annak ismeretében, hogy - s erre az adásban nyilván részletesebben is kitérünk - az első részhez képest sokkal kevésbé érhető tetten a maoista világnézeti üzenet. A további meglátásokat természetesen az adásban fejtjük ki, amihez jó szórakozást kívánunk! 

Podcastunk 85. adásában a Bors c. Kádár-kori TV-sorozatról többek között megállapítottuk, hogy egyedülálló módon olyan magyar katonákat jelenít meg, akik az I. világháború keleti frontján hadifogságba estek, majd a kommunista hatalomátvétel után a dolgozó tömegeket üdvözíteni hivatott eszme szolgálatába álltak, előbb Szovjet-Oroszországban, majd hazatérésük után „Szovjet-Magyarországon” is. Ilyesfajta mozgalmár életutak valóban léteztek ugyan, de ettől még ezek a konkrét történetek meseszerűek, és a mozgalmár karakterek is természetesen mind valószerűtlenül rokonszenves, agyafúrt, vidám fickók. Ennek megfelelően az egyik ellenszenves bolsevik forradalmár archetípust, a komor, humortalan, szektás inkvizítort sem látjuk benne egyszer sem, noha ritkának az ilyen egyáltalán nem számított akkoriban, sőt történelmi előképei is bőven akadtak. Igen találó tehát a „pannon Robespierre” jelző, amit a tanácskormány lemondásának 100. évfordulójára írott cikkében aggatott az osztrák Der Standard szerzője az acsargó terror leghírhedtebb magyarországi apostolára, Szamuely Tiborra. A párhuzam legfeljebb annyiban sántít, hogy a „fekete hiénaember” (© Tormay Cécile) lakásán felhalmozott és utólag meglelt értéktárgyak nem kifejezetten a megvesztegethetetlenség és a spártai puritanizmus erényeiről tanúskodnak. De a létező szocializmus viszonyai között ez ugyebár mit sem számított, így a vérszomjas zsurnalisztára mint a munkáshatalom mártírjára emlékeztek, és ennek megfelelően mindenfélét is elneveztek róla (pl. minimum két általános iskolát és három technikumot, utcákat, hajókat stb.) Alakját viszont képernyőre csak a rendszerváltás után vitték, akkor is egyetlenegyszer (A halál népbiztosa, 2021). Ugyanez vonatkozik a kommün másik elhíresült hóhérlegényére, Cserny Józsefre is (Ötödik alosztály, 2020). Ebben a két alkotásban tudomásunk szerint ki is merül a filmes ábrázolása a Tanácsköztársaság vörösterrorjának, melynek történelmi emlékezete lesz a téma mai podcastunkban a filmek mellett. Jó szórakozást kívánni ehhez valószínűleg nem lenne kifejezetten ildomos, helyette inkább a figyelmet köszönjük meg optimista módon előre is.

Az adásainkhoz kapcsolódó ajánlók/kommentárok elkészítésével valószínűleg még sosem volt olyan könnyű dolgunk, mint most. A kedves hallgatók ugyanis kisebb-nagyobb mértékben biztos fel tudják idézni azt a politikai indíttatású, bulváros médiacirkuszt, amely a Hunyadi c. kertévé-sorozathoz kötődött. A magunk szokásos lusta módján úgy döntöttünk, hogy erről a számunkra el egyébként sem nagyon sumákolható számvetést majd utólag jelentetjük meg, amikor a virtuális pohár vízben tomboló vihar már rég elült. Ennek jött el most az ideje.Van azért némi bizodalmunk még abban, hogy az igazságos Mátyás történetével a sorozat egyszer folytatódni fog, ami által a mai podcast egyszer újra aktuális és reposztolásra érdemes lesz. De ha nem is így alakul a jövő, most a nosztalgiázásra legalábbis lehetőséget adunk. Mivel a Hunyadi család jelentőségét a középkori magyar történelemben remélhetőleg nem kell részletezni, erre vonatkozólag sem szaporítanánk tovább a szót. Arra viszont az önreklám jegyében felhívnánk a figyelmet, hogy az ehhez a műfajhoz sorolható bizonyos egyéb művekkel már foglalkoztunk. Utószó helyett ezeket soroljuk most fel: RómaVikingekAz utolsó királyságA fehér királyné - A fehér hercegnő Jó szórakozást!

Tájékozatlanabb honfitársaink számára talán meglepően hangzik, de a magyar és orosz népek történelmi tapasztalatában legalább egy átfedés is akad. A tatárjárást a Kijevi Rusz fejedelemségei is ugyanúgy elszenvedték, de ráadásul megkapták a nyakukba a közmondásos tatár igát is, ami érthető módon az egyesített Oroszország nemzeti emlékezetében fontos helyet foglal el azóta is. Örökségét alapvetően elhúzódónak és károsnak szokás beállítani, és az erre irányuló külföldi figyelem újjáéledését ill. felélénkülését is meg lehet figyelni az ukrajnai háború kirobbanása óta, ami magától értetődő táptalaja lett a nagyorosz sovinizmus és birodalmi küldetéstudat egyfajta sajnálatos patológiaként, a mongol despotizmusból, bizánci normákból és muszka hazugságokból szárba szökkent elfajzásként való értelmezésének, akár atlantista-liberális, akár kelet-európai nacionalista szemszögből. Az Arany Horda, mely egykor az orosz földek zömét uralta, már rég tovatűnt, de története nem tartozik tehát a következmények nélküli elfeledett múlthoz. A tatár igáról orosz krónikák, népmondák is keletkeztek, melyek aztán nyersanyagot szolgáltattak a szovjet, majd orosz filmipar részére is. Mai podcastunkban ilyen alkotásokat járunk körül. A fejedelem bajnoka címmel a magyar mozikban, és mint "The Sword and the Dragon" az angolszász világban is megjelent Ilja Muromec a mitikus múltba vesző népi hős mesebeli elemekkel teletűzdelt ábrázolása. Hasonló figura az orosz emlékezetben Kolovrat, így természetesen őt is vászonra vitték – angol nyelvterületen Furious címmel, amiről gyaníthatóan sokan asszociáltak először a Halálos iramban franchise-ra. Mindenesetre korántsem volt olyan, határokon átívelő jelentősége ennek a némileg középszerű alkotásnak, mint az előbb említettnek, de mindenképpen érdemes arra, hogy a téma kapcsán foglalkozzunk vele is, ahogy egyéb, a tatár uralom késői időszakában játszódó filmekkel és sorozatokkal egyaránt, melyekre most írásban nem térünk ki külön. Az adáshoz az ihletet Alkonyi Zalán videóesszéje szolgáltatta. Jó szórakozást!

A háborús népességpusztulás és nemzethalál kategóriájában a világrekord minden bizonnyal a XIX. századi Paraguayhoz köthető, melynek férfilakossága szinte felfoghatatlan arányban, minimum 70 százalékban veszett oda a napóleoni ambícióihoz ragaszkodó elnökük szolgálatában. (Egy későbbi, 1886-os népszámlálás adatai szerint a 30 évnél idősebb felnőttek között három nő jutott egy férfira.) A latin-amerikai országot letarolták és teljesen megszállták az ellenséges seregek; mint az ismert, ugyanez történt Szerbiával is az első világháborúban – azzal a fontos különbséggel, hogy a végső vereséget sikerült elkerülnie (ami magyar szemszögből mondjuk azért nem volt kifejezetten szerencsés). Ezzel magyarázható, hogy az említett gyászos dobogón is „csak” a második hely jutott számára – öt szerb férfiból átlagosan kettő élte meg a háború végét.A megszállás és feldarabolás aztán ugyebár a második világégés során megismétlődött, bár az arányos vérveszteség azért jóval alacsonyabb (és még így is kirívó) szinten maradt. Ha ehhez még hozzávesszük az oszmán uralom korábbi évszázadait, nem nehéz felmérni, milyen fontos szerepet játszanak a szerb nemzeti emlékezetben a szenvedéstörténetek, a traumák és az áldozatiság tudata. Valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy egy élelmesebb helyi filmrendező és támogatói a Holocaust-filmek műfaját nemcsak felfedezze, hanem saját kultúrpolitikai célokra fel is használja, ahogy az sem véletlen, hogy a szerb királyi hadsereg golgotajárása is eljutott végül a mozivászonig. Ez a két alkotás közelebbről megnevezve a nem nagy időbeli különbséggel megjelent I. Péter király és a Dara of Jasenovac, melyeket mai podcastunkban járunk körbe. Hogy az utóbbi talán legemlékezetesebb jelenetéből idézzünk: Üdvözlet a Balkánon, és jó szórakozást! 

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2022. április 19.] A február végén kezdődött orosz-ukrán háború a tágabb közbeszédbe is beemelte Ukrajna történelmi létezésének kérdését, ahol a fő kérdéssé az vált, történelmileg létezik-e ukrán nép. Felismerve ezt a trendet, mi is bemutatunk két olyan filmet, amely pro és kontra érvel a témában. Ez a KatPol Kávéház 74. adásának a témája, a két bemutatott film pedig az 1999-es lengyel Tűzzel-vassal (Ogniem i Mieczem) és a 2009-es orosz Taras Bulba. Mindkettő a 17. században játszódik, de csak az első közelebbi kontextusa ismert: a lengyel özönvíz időszaka, amikor a nemesi köztársaság súlyos sérülést szerzett a Hmelnickij-féle kozákfelkelés és az ennek kapcsán történő külső beavatkozás miatt (amiben egyébként II. Rákóczi György erdélyi fejedelem is részt vett). Mindkét film 19. századi szépirodalmi műveken alapul: az egyiknek Henryk Sienkiewicz trilógiájának nyitóregénye, míg a másiknak Gogol kisregénye szolgáltatta az alapját. A Taras Bulba egyébként igen népszerű téma volt korábban is, nyugati adaptációk sokasága is készült belőle, a legismertebb talán az 1962-es hollywoodi feldolgozás Tony Curtis főszereplésével. Már a két szerző eltérő nemzetisége is arra utal, hogy egészen más a hozzáállásuk a kozák néphez és annak történelemben betöltött szerepéhez. Amit objektívan megjegyezhetünk erről, hogy a kozákok Ukrajna (szó szerint „határvidék”) területén alakultak meg a 14. század végén, akik könnyűlovas harcmodorral foglalkoztak és önkormányzó katonai közösségeket alapítottak, a legismertebb közülük a zaporizzsjai kozákok által létrehozott Szics volt (idehaza a hajdúkhoz lehet leginkább hasonlítani őket). A kozákság igen változatos társadalmi és etnikai csoportokból került ki, egyfajta felvett identitás volt. A lengyelekkel a nagy helyi földbirtokosok (mágnások) túlkapásai, jogcsorbításai fordították szembe őket, és a háború végére orosz protektorátussá váltak. Az oroszok sem voltak sokkal megértőbbek a kozákokkal, akik a nagy északi háború idején és más esetekben is fellázadtak, míg végül II. Katalin cárnő áttelepítette őket, megszüntetve a Szicset. Az orosz kozákok egészen a bolsevik polgárháborús győzelemig a cári rendszer és a fehérek leghűségesebb támaszai voltak, ám ezután felszámolták őket. A két film egészen ábrázolása a kozákok kapcsán sok mindenben megegyezik. Mindkettő fékevesztett, brutális népeknek mutatja be őket, akiknek az egyszerűségében, közvetlenségében azonban mégiscsak van valami szeretnivaló. Pontosan azonban forrófejűségük és makacsságuk az, amely szembeállítja őket a lengyelekkel és felkelésre ösztönzi őket. A Taras Bulba kezdettől hangsúlyozza, hogy a kozákok mind oroszok (egy komikusan elnyúlt jelenetben a kozákvezérek mind szerelmet is vallanak az orosz anyaföldnek, mielőtt hősiesen elesnek a túlerő elleni csatában), míg a Tűzzel-vassal egyáltalán nem tartalmaz ilyen felhangokat velük kapcsolatban. Sőt, míg az eredeti regény ukránellenesnek tartják, a film kifejezett dicséretben részesült ukrán részről. A Taras Bulba ezen túlmenően erősen lengyelellenes és antiszemita üzeneteket is megfogalmaz, ami kritikákra adott okot. A kozákok életét és harcmodorát azonban mindkét film hűen mutatja be, függetlenül az esetleges ideológiai felhangoktól. Így akit érdekel ez az időszak, a kozákság élete és küzdelme a jogaiért, bátran hallgasson bele az adásba, illetve nézze meg az említett filmeket. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2021. dec. 28.] Frank Herbert 1965-ben kiadott Dűne című regénye a science fiction egyik nagy klasszikusa, és a műfajra legnagyobb hatással bíró művek egyike. A regényhez öt folytatás, hat előzmény készült (melyeket az író fia és egy közeli munkatársa írtak), valamint a kiterjesztett Dűne-univerzum is létrejött, amely további könyvekből, enciklopédiákból, képregényekből, videójátékokból, sorozatokból és filmekből áll. A Dűne univerzuma még a sci-fi területén járatlanoknak is ismerős lehet, olyan művekre gyakorolt hatást, mint például a Star Wars, és olyan, mai napi élő koncepciókat helyezett le, mint például az űrfeudalizmus. A filmes feldolgozások szolgáltatják a KatPol Kávéház 70. adásának témáját, amelyen Rammjäger83 és Enz vettek részt. A Jodorowsky-féle korai feldolgozáskoncepció, az 1984-es David Lynch-féle – meglehetősen megosztó – adaptáció, a Sci-Fi Channel 2000-res minisorozata, illetve a legújabb átültetési kísérlet, Denis Villeneuve 2021-es Dűnéje mind előkerülnek az adásban. A Dűne nagy erősségét – szemben mondjuk a 49. adásban kitárgyalt Legend of the Galactic Heroes-zal – nem a karakterek adják, bár a későbbi művekben kétségkívül itt is előrelépés történt. Azonban a minden jó tulajdonságot megtestesítő Atreidesek és a mérhetetlenül, rajzfilmszerűen gonosz Harkonnenek harca, valamint a cselszövő császár aligha tekinthető különösen érdekes felállásnak. Ami igazán emlékezetessé tette a Dűnét, az, hogy ez volt az első olyan sci-fi mű, ami hihetetlenül részletesen kidolgozott, egyedi univerzumot teremtett. A nagy házak, a Bene Gesserit, a Dűne sivatagos bolygója, a homokférgek és a fűszer, a fremenek, mind-mind ikonikussá váltak. Az adásban két adaptációval foglalkoztunk részletesebben: az 1984-es és a 2021-es filmekkel. Az előbbi sajátos vizuális megoldásaival, furcsa történetvezetési megoldásaival és a történetmesélés hektikus tempójával igen megosztó alkotás lett. Az eredeti regény egy többszáz oldalas alkotás, így talán nem is túl egyszerű azt egyetlen filmben megjeleníteni. Ezzel szemben a tavalyi film azzal a – kockázatosabb – megoldással élt, hogy kettéválasztja a könyv történéseit, és két részben mutatja be azt. Elmondható, hogy nekünk mindkét alkotás tetszett a maga nemében. Lynch LSD-parádéra hajazó, pszichedelikus élményt nyújtó vizuális képei álomszerű látványt nyújtanak, habár persze nehéz elmenni a regényhez képest is túltolt Harkonnen-gonoszságon, és az olyan casting-megoldásokon, mint Sting szerepeltetése. Az adás apropóját az újabb film szolgáltatta azonban, amellyel szinte maradéktalanul elégedettek voltunk. Sokat szidjuk a kreatívan sterillé vált, kizárólag a politikai agendákat kiszolgáló nyugati szórakoztatóipart, de itt nyoma sincs ezeknek. Mind vizuális, mind dizájnmegoldásban remek munka született, egy-két kivétellel (Chani khmmm) a színészek is jó választásnak bizonyultak. Ráadásul nyoma sem volt a filmben azoknak a túltolt progresszív toposzoknak, amelyek olyannyira nézhetetlenné teszik a modern alkotásokat. Csak remélni tudjuk, hogy a 2. rész méltó befejezést ad az elkezdett eposzi munkának, amelynek hasonló sikere esetén egy időtlen klasszikus régóta nem látott születését láthatnánk Hollywoodban.

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2022. dec. 7.] Podcastunk eddigi leghosszabb epizódját tárjuk ma a kedves közönség elé. Vendégünk a Spacejunkie nevű Youtube-csatorna egyik alapítója és szerkesztője, Nagy Szabolcs. Mivel nemcsak a meghívásunkat fogadta el, hanem azt is szívesen vállalta, hogy ajánlót ír a műsorhoz, ezennel át is adjuk neki a szót.  * * *  Nagyon izgalmas kérést kaptam a KatPol csapattól pár hónapja. A For All Mankind c. sorozatot tervezték részletesen átbeszélni, elemezni és szóltak nekünk, a Spacejunkie csapatnak: ha van kedvünk, csatlakozzunk. A válaszom röviden az volt, hogy “Naná!” - ugyanis hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak.  A csatornánkon rendszeresen foglalkozunk élő rakétaindítások közvetítésével, valamint elemezzük a világ rakétaiparának múltját, jelenét és jövőjét. Emiatt nagyon közel érzem magamhoz a For All Mankind sorozat alternatív valóságát, egy elképzelt, lehetséges, alternatív jövőt, melyben nem az Egyesült Államok nyeri az űrversenyt. Már ez is a polgárpukkasztás netovábbja, de az íróknak sikerült egy olyan forgatókönyvet írni, amelybe nagyon okosan beleépítették a megtörtént valóság bizonyos elemeit. Ezáltal egy fura valóság-fikció elegyet kapunk, ami véleményünk szerint több, mint szórakoztató. A sorozat nem csak aprólékos, eszméletlenül részletes az események fonalát és a történetet illetően, a karakterek is kiforrottak, élvezet nyomon követni a fejlődésüket az eddigi 3 évadon keresztül.  Űrrajongóként fantasztikus volt látni technológia szempontból, igényesen elkészített CGI képkockákon nem csak a Saturn V, de az N1 rakétát is repülni látni. Az N1 rakéta kifejezetten nagy kedvenc, ugyanis óriási potenciált hordozott magában a jármű, de néhány sikertelen indítás után befejezték a programot és soha többé nem repült. Ügyesen mutatják be az első amerikai és szovjet holdbázisokat, a konfliktusokat, a hidegháború kiterjedését az űrre. Fontos történelmi eseményeket adaptálnak az elképzelt valóságba, mint a koreai utasszállító repülőgép 1983-as lelövése, az Apollo-Szojuz randevú, az oklahomai bombamerénylet, de említésre méltó a feketék fellépése a szegregáció ellen vagy a melegjogi mozgalom elterjedése. Fontos társadalmi eseményeket fedezhetünk fel, ami talán befogadhatóbbá teszi az egész sorozatot és nem egy teljesen idegen, ismerttől mindenben eltérő alternatív valósággal találjuk szembe magunkat.  A karakterek fantasztikusan jók, sikerek és kudarcok teszik őket azzá, amivé a hosszú évek, évtizedek alatt válnak. A társadalmi elvárások, majd azok változása idővel felemelnek (Karen Baldwin), vagy akár a mélybe taszítanak (Gordo Stevens) egyes szereplőket, de ügyesen zsonglőrködnek a forgatókönyvírók a kellemes, elviselhető egyensúly kialakításán. Továbbá kapott a sorozat egy Elon Muskhoz hasonló befektető/vállalkozó zsenit, aki a valódi mintához hasonlóan sikerre viszi űripari cégét és az USA, valamint a Szovjetunió mellett harmadikként jut el a Marsra. Okosan felhívja a figyelmet arra a cselekményszál, hogy a jövőt bizony már nem feltétlen csak az űrügynökségek alakítják, hanem a magánszektor előretörése komoly potenciállal kecsegtet, az együttműködés pedig szinte elkerülhetetlen. Izgalmas jövőkép, az egészen biztos!  Ha valakit érdekel az űrutazás és egy jó sztorira kíváncsi, először mindenképp néz ze meg magát a sorozatot, mert az alábbi beszélgetésünk során nagyon sok spoilerezés lesz!! Köszönöm a KatPol teljes csapatának a megtisztelő meghívást, kövessétek, hallgassátok őket! Kifejezetten élvezetes volt egy olyan csapat részeként beszélgetni a sorozatról, akik nem feltétlen csak az űrutazás szempontjából közelítik meg a témát. Reméljük Nektek is tetszik majd a sorozat és a beszélgetés is!

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2021. nov. 1.] Egy nő becsülete minden korban olyan érték volt, amiért a férfiak kész voltak harcba szállni. Különösen igaz volt ez a középkorban, ahol a nő ártatlanságát, illetve a házasság szentségét a társadalom alapköveként őrizte nemcsak a katolikus egyház, hanem az egész feudális társadalmi rend is. Így aztán, mikor egy nemesasszonyon erőszak esett, és sor került Franciaország utolsó perdöntő bajvívására, az igen nagy, és évszázadokig nem lankadó figyelmet eredményezett. A KatPol Kávéház 66. adásában Az utolsó párbaj címmel nemrég bemutatott filmet vettük górcső alá, amelynek alapja Eric Jager 2004-es azonos című könyve (idehaza idén jelent meg). A párbaj, mint perdöntő cselekmény az istenítéletek egy formája volt, amely a germán-frankofón jogrendszerben gyökerezett, ám egész Európában elterjedté vált a kora középkorban. Ekkor a felek halálig tartó viadala döntötte el, kinek is van igaza az adott ügyben (ez a jogintézmény egyébként a Trónok harca sorozatban is megjelent). A 14. századtól azonban az egyház – akárcsak a többi istenítélet ellen – egyre erőteljesebben fellépett, és aztán az uralkodók is a gyakorlattal szemben foglaltak állást, amit elősegített az inkvizitorius eljárás elterjedése is, amely a modern nyomozás előképének tekinthető. 1386-ban, mikor a film cselekménye zömében játszódik, már hosszú évek óta nem került sor alkalmazására. A történet három főszereplője: Jean de Carrouges lovag, Jacques Le Gris udvaronc – mindketten normandiai földesurak – valamint az előbbi felesége, Marguerite. Rajtuk kívül számos történelmi szereplő felbukkan, mint Pierre d'Alençon normandiai gróf, valamint VI. (Őrült) Károly francia király, illetve több fiktív szereplő is. A produkcióban világhírű színészek játszanak, így erre aligha lehet panasz. Ahogy egyébként a filmet kevés kritika érheti történelmi hitelesség szempontjából. A korabeli viszonyokat, ruhákat, szokásokat, fegyvereket igen nagy pontossággal szerepelteti és ismerteti meg a nézőkkel. A történetet, a két földesúr torzsalkodását kettejük szemszögéből is megismerhetjük, mint ahogy elmondanák a bíróság előtt saját változatukat, egészen a kérdéses nemi erőszakig bezárólag. Aztán végül Marguerite szemszögét látjuk, akinél már csak a beszédes „az igazság” bevezető felirat szerepel. És ez egyben a film leggyengébb része is, amely igen erőteljesen ideológiailag túlfűtött. A jól ismert feminista toposzokat vetíti vissza a korba, nem titkolva azon szándékát, hogy a Metoo-korszak számára készítsen egy történelmi filmet. Ám ez a fajta modern szemlélet a film minőségének a rovására megy, a néző hirtelen már nem egy középkori filmen ül, hanem egy heves Twitter-vita közepén, ahol a patriarchális férfiak összes bűnét a fejére olvassák. Ezen rész elhagyása nélkül a film nemcsak a feleslegesen hosszú játékidőt nyeste volna vissza (több jelenet szinte változtatás nélkül jelenik meg kettő, sőt akár három narratívában is), hanem a filmet is az elejétől a végéig élvezhetővé tette volna. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk! Megjegyzések: · A bizonyos Olga, akit futólag említettünk, Olga Discordia, egy visual novel szereplője · Le Gris nevét rendszeresen és tévesen mint „la grí” ejtettük ki, ezért az ilyen hibákra érzékeny hallgatóktól elnézést kérünk

Tisztelt hallgatóink! Mai adásunkban egy letűnt korszak letűnt filmes műfaja lesz a témánk, melyet főleg a szintúgy feledésbe merült, de a maga korában nagy figyelemnek örvendő, az atomfegyverek leszereléséért indult mozgalom félelmei ihlettek. Ezeknek az atomháborús katasztrófafilmeknek a két leghírhedtebb képviselője a Fonalak (Threads, 1984) és a Másnap (The Day After, 1983). Jó szórakozást!

Beszélgetés a Pingvin c. bűnügyi HBO-sorozatról, amely a 2024-es év egyik nagy meglepetése volt a stream-elt tartalmak terén. A gengszterfilmek kedvelői közül azoknak is bátran ajánljuk, akiket esetleg legalábbis elbizonytalanít a történet képregényi eredete.

„Egy olyan helyen éreztem magam, ahol nincsenek rasszok és nemzetiségek, ahol attól függetlenül segítenek rajtad, hogy milyen nyelven beszélsz, milyen a bőröd színe vagy a szemed formája. A tengeren mindnyájan karnyújtásnyira vagyunk Istentől.” – így tűnődött Sztanyiszlav Berezkin, a Russian Ocean Way nevű vitorlás kapitánya, amely Kronstadtból indult világkörüli útra, de 2023 márciusában a Csendes-óceánon végzetesen megrongálódott egy viharban. Egy panamai zászló alatti teherhajó, a Sounion sietett a három hajótörött segítségére a vészjelzés fogadása után és vette őket a fedélzetre, a pórul járt felfújható, háromgerincű vízi alkalmatosságot pedig Chilébe vontatta. (A részletekre inkább senki ne kérdezzen rá, mivel mi is csak laikusok vagyunk ezen a téren.) A (vihart leszámítva) szerencsés fordulat dacára az ömlesztett árut szállító monstrum — amely mellesleg különbözik a Vörös-tengeren később megtámadott és felgyújtott, azonos nevű görög tankhajótól — kapitányával Berezkin mindenesetre jobbnak látta inkább nem forszírozni a laza kollegiális csevejt, ugyanis kiderült róla, hogy történetesen mariupoli származású, ahogy a legénység jelentős része is ukrán. Még a különleges katonai művelet állapota sem írhatta tehát felül a tengerészvirtus parancsolatát a kötelező segítségnyújtásra, tükrözve az ókori szittya bölcs, Anakharszisz megállapítását, mely szerint háromféle ember létezik: akik még élnek, akik már meghaltak és akik a tengereket járják. Ennek a tanulságos incidensnek a rövid ismertetésével kezdődik a hazánkban is bemutatott Comandante c. 2023-as olasz történelmi film, melyet podcastunk aktuális adásában körüljártunk, mint művészi ábrázolását a tengeri életmentés egy ennél sokkal drámaibb példájának a II. világháború atlanti-óceáni hadszínterén. Ez ugyebár nem egy gyakori motívum a háborús filmekben, és ezt a filmművészeti szegmenst szemügyre véve sem a tengeralattjárós, sem az olasz nézőpont bemutatása nem tekinthető bevett fogásnak. Valóban egyedi alkotásról van tehát szó, már csak azért is, mert egy fasiszta hadiflotta tisztjének teljesen pozitív színben való feltüntetésén többen megütköztek vagy legalábbis meghökkentek. Pedig a mosdatásra vonatkozó bármilyen esetleges vád azért is alaptalan, mert a film rendezője akkor hallott először Salvatore Todaro tengeralattjáró-parancsnok tetteiről, amikor 2018-ban az olasz parti őrség parancsnoka, Pettorino tengernagy követendő példaként emlegette fel azokat, az emberséges menekültpolitika melletti elkötelezettségét alátámasztandó. Akármit is legyen a véleményünk az utóbbi kényes témáról, a hős sorhajóhadnagy végletekig menő könyörületessége a legyőzött ellenség iránt jól tükrözi C. S. Lewis nehezen vitatható megállapítását, melyet utószó helyett idézünk „Lancelot ideálja jelenti az egyetlen menekvést egy olyan nyomorúságos világból, ahol csak bárgyú farkasok és tehetetlen birkák élnek.” Jó szórakozást!