Advertise on podcast: KatPol Kávéház

A sármos német sztár, Joachim Gottschalk helyke beállítottságú férfi lehetett, ugyanis jó ötletnek találta, ha a szintén színészi hivatású és történetesen zsidó feleségét, akivel több filmben is együtt szerepeltek, egy fogadáson fontos náci tisztviselőknek mutatja be. Ez önmagában nem is lett volna végzetes, csakhogy a hír eljutott Goebbels birodalmi miniszter fülébe is. Sajnos a banketten forgolódó pártbeli elvtársaknál ő kevésbé volt elnéző a zsidókérdést illetően, ráadásul a német filmipar fejeként mondhatni szakmailag is érintettnek vélte magát. A továbbiakba ezért a zsarolás több módját is bevetette, hogy a népszerű teátristát válásra bírja rá, mielőtt a nejét koncentrációs táborba juttatja. A házaspár azonban ezen a téren nem ismerte a kompromisszumot, és inkább választotta a közös öngyilkosságot, miután a kisfiukkal is végeztek. Gottschalk komoly népszerűségére való tekintettel a családi tragédia azonnal hírzárlat tárgya lett, a kevés jól értesült néptárs számára pedig intő példa arra, hová is vezet a végső kétségbeesés. És hogy ez a számára kényelmetlen incidens később eszébe jutott-e az azt kiprovokáló hivatásos provokátor főpropagandistának? Ezt szinte biztosra vehetjük, mivel nem egészen négy évvel később ugyanilyen családi végzetet választott a feleségével egyetértésben, akinek a kedvéért annak idején még a katolikus egyházból való kiközösítést sem bánta, és aki zsidó (persze) nem volt ugyan, félzsidó viszont (legalábbis egy írásos bizonyíték szerint) igen, ami csak egy a sok abszurd elem között a történetükben. További párhuzamokat viszont felesleges keresni; a háborús bűnösök felelősségre vonására vonatkozó nyilvános fogadkozást leszámítva Goebbelséket semmivel sem fenyegették meg, ahogy arra sem kényszerítette őket senki, hogy megvárják a szovjet ostromgyűrű bezárulását a Gauleiter tisztségét is viselő családfő berlini székhelye körül. A házastársi hűség parancsa sem lehetett tényező, elvégre ismert módon csak a Vezérük iránti feltétlen engedelmesség tartotta vissza őket a válástól. Noha nem valami ildomos ebben a kontextusban felhozni a hasonlatot egy kultikus hazai filmből, igazság szerint kizárólag abbéli meggyőződésük vezette őket az önként vállalt pusztulásba, hogy semmiféle rivális szempont vagy megfontolás nem érhet fel a nagy céljaik igazságához. És arról, hogy a bunkerben elkövetett visszataszító családirtásnak volt bizony egy ilyen előképe is, a magunk részéről valószínűleg sosem értesülünk, ha az nem kerül be a Goebbels - a manipuláció művészete (Führer und Verführer) c. 2024-es német-szlovák történelmi mozifilm cselekményébe. Mai podcastunk témáját ez az alkotás, illetve általában véve a hírhedt propagandaminiszer filmes ábrázolásai jelentik.

Hallott már a kedves olvasó olyan szomorú élethelyzetről, ahol egy leánygyermekre hárul annak a zilált csődtömegnek a rendbetétele, amit a legalábbis vegyes megítélésű apja és mihaszna féltestvérei hagytak maguk után? Remélhetőleg nem tapasztalt ilyesmit a családi vagy ismeretségi körben, de pl. ismerős lehet számára I. Erzsébet neve, aki még csak nem is a magánéleti, hanem a politikai szférában szembesült ezzel dilemmával, sőt még a törvénytelenné és félárvává lett sarjak sorsát is el kellett szenvednie előtte. A tájékozottabbak azzal is tisztában lehetnek, hogy uralkodásához kötődik a spanyol armada feletti győzelem és az angol nagyhatalmiság születése a tengereken. Ennek megfelelően alakját az angol krónikák hagyományosan mint a protestantizmus afféle saját szentszűzét fürdetik dicsfényben, aki a várakozásokat messze túlszárnyalva nőtt fel nehéz feladatához, saját gyermekek híján teljesen az alattvalói feletti anyáskodásnak áldozva életét. Atyjáról, illetve anyja elveszejtőjéről, VIII. Henrikről szóló podcastunkban kilátásba helyeztük, hogy ha már foglalkoztunk a Tudor-korral és annak előzményeivel, akkor már ennyi erővel igazán kitárgyalhatjuk majd egyszer annak lezárását is, főleg hogy ilyen jelentős történelmi fordulatok jellemezték azt. Ezt a tartozást törlesztjük ma, elvégre jobb későn, mint soha. Szűkebb értelemben vett témánkat az a két – vagy inkább: az az egy, kétrészes – mozifilm jelenti, ami a Hajadon Királynő számtalan kulturális ábrázolása közül valószínűleg a legismertebb napjaink közönsége számára, és amely túlnyomóan pozitív visszajelzéseket kapott: az Erzsébet (1998) és az Erzsébet: Az aranykor (2007). Jó szórakozást!

Angliai élménybeszámoló a duxfordi hadimúzeumról és az ugyanott rendszeresen megtartott repülőnapokról, melyek közül kettőt látogattunk meg 2025-ben. A kapcsolódó képanyag megtekinthető itt és itt. Jó szórakozást!

Van egy régi adósságunk, amit régóta csak görgetünk magunk előtt, illetve amiről tudomást sem vettünk. Az algériai háborúval (1954-1962) a blogon annak idején csak érintőlegesen foglalkoztunk, egy alkalommal. Egyszer sem reflektáltunk viszont az Algíri csata c. filmre, noha a külvilág - értsd: Franciaországon és annak "integráns" algériai részén kívül - figyelmét annál valószínűleg semmi sem keltette fel jobban a konfliktus iránt. Ráadásul egybehangzó vélemények szerint az egyik legjobb háborús film, sőt általánosságban a valaha készült egyik legjobb film is egyben. Mai podcastunkban ezt a hiányosságot igyekeztünk pótolni. A téma kapcsán beszéltünk egy jóval későbbi és nem kevésbé színvonalas francia filmről is, amely külföldön nagyrészt ismeretlen maradt: a Mon Colonel (2006). Jó szórakozást!

A nyaktilót, mint a politikai terror eszközét a laikusok főleg a francia forradalommal és a jakobinusokkal azonosítják. A németeknél viszont más a helyzet, mivel a halálbüntetésnek eme ikonikus módszere francia hatásra terjedt ugyan el náluk a XIX. században, és maradt használatban a nemzetegyesítés után is, az egyébként gondosan nem "guillotine" névvel illetett alkalmatosság tömeges, megfélemlítő célú alkalmazása ott éppenséggel a hitleri diktatúra egyik attribútumaként ismert. És a fejüket vesztett áldozatok közül Németországban senki sem ismertebb, mint a Scholl-testvérek, akiket a nemzetiszocialista állam népbírósága háborúellenes, lázító pamfletek előállítása és terjesztése révén megvalósított véderőbomlasztásért ítélt halálra segítőikkel együtt 1943-ban. Ennek megfelelően egy lapon szokás emlegetni őket a von Stauffenberg nevéhez kötődő összeesküvéssel, és maroknyi honfitársukkal, akik szintén a rezsimmel való szembeszegülést vállalták annak minden várható következményével együtt. Lánglelkű és az említett ezredeshez hasonlóan hithű keresztény diákokról lévén szó, akik ugyanakkor nem voltak nacionalisták, sőt megtestesítették a pártpolitikától egyébként ódzkodó tisztességes kisember eszményét, így a nyugatnémet, keletnémet és össznémet emlékezetpolitikába egyaránt rokonszenves mártírokként kerültek be, és mára minden is a nevüket viseli. Ellenálló csoportosulásukról, a Fehér Rózsáról ennek megfelelően hazájukban három játékfilm is készült, melyeket mai podcastunk témájául választottunk. Ezek közül kettő minálunk, illetve általában Németországon kívül szinte ismeretlen, úgyhogy ezekre itt nem is térünk ki külön. A harmadik, melyet magyar szinkronnal Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel címmel forgalmaztak, 2005-ben jelent meg, mint az említett filmek egyikének tág értelemben vett remake-je. A beszélgetést, melynek során azért bevallottan sikerült csaponganunk egy sort a II világháborús témák között, főleg ez az alkotás inspirálta. Jó szórakozást!

[REPOST - eredetileg megjelent kísérőzenével 2022. november 19-én.] A közelharc-jelenetekkel, látványos pirotechnikai és különleges effektekkel teletűzdelt akciófilm nem kifejezetten az a műfaj, amely pl. itt Közép-Európában elfogadottnak számít a nemzeti függetlenségi harc hős mártírjainak ábrázolásakor. Elvégre ebben az esetben a téma komolysága megköveteli, hogy a sekélyes, hatásvadász, esetleg a komolytalanságig irreális és frivol ábrázolásmódtól szigorúan tartózkodni kell, nemde? Nos, a délkelet-indiai Haidarábádban például biztosan nem így gondolkodnak. Ebben a pezsgő életű metropoliszban, melyről igazság szerint eddig mi speciel nem is hallottunk, országszerte ismert, és termékeit telugu nyelven forgalmazó filmipari szektor virágzik, mégpedig annyira, hogy meg is különböztetik a Mumbai városával és a hindi nyelvvel azonosított, bizonyára sokkal ismertebb Bollywoodtól. Sőt, a közelmúltban a valaha készült legnagyobb költségvetésű indiai filmmel rukkolt elő, igencsak bombasztikus módon mutatva be kettőt a brit kolonializmus elleni harc XX. századi jeles helyi figurái közül: Alluri Sitarama Raju és Komaram Bheem. Ha a kedves közönségünk sosem hallott még róluk és tetteikről, és éppenséggel Tollywood is ismeretlen számukra, azon cseppet sem lepődünk meg, és természetesen nem is fogjuk senkinek a fejére olvasni. Elvégre, ahogy arra fentebb utaltunk, mi is ebben a csónakban evezünk. Másrészt e két férfi valóságos története nyilvánvalóan minimális relevanciával bírt a film készítői számára – többek között erről is bővebben beszélünk podcastunk mai adásában, melynek témája tehát az RRR. Az elég furcsa cím jelentése, rendhagyó módon közönségszavazás eredményeképpen – nyelv szerint eltérő, de a készítők által egyaránt jóváhagyott értelmezés szerint - Rage, War, Blood illetve Rise, Roar, Revolt (mi ez utóbbival találkoztunk, mivel hindiül néztük). Akármelyik értelmezést is vesszük alapul, a laikusnak nem sok kétsége maradhat ezek után a felől, hogy bizony egy akcióban, vérontásban igen gazdag alkotással van dolga. De félreértés ne essék, az itt leírtaktól függetlenül végig az volt a benyomásunk, hogy a mű hazafias üzenete őszinte, komolynak szánt, és, amennyire meg tudtuk ítélni, hatásos; a hasonló céllal készült közép/kelet-európai filmektől ráadásul hangulatában teljesen (és előnyére válóan) különbözik. Még a benne megjelenő antikolonialista ábrázolásmód sem tűnt annyira szájbarágósnak és agyzsibbasztónak, mint amit a netflixes-diznis világban megszokhattunk, bár tény, hogy maximálisan elfogult. De kulturálisan ennél is szokatlanabb, hogy a történet alapja egy elképzelt férfibarátság a két forradalmár között, akik egyébként a valóságban sosem találkoztak. A többi dolgot, amit szerintünk érdemes tudni erről az általunk is ajánlott alkotásról, természetesen elmondjuk az adásban, amihez jó szórakozást kívánunk.

A nemzetiszocialista állam felsővezetésének legtalányosabb tagja lehetett a jeges pillantású Heydrich SS-tábornok és birodalmi protektor. Mivel jóval a háború vége előtt ugyebár merénylet áldozata lett, Göringgel ellentétben nem volt alkalma arra, hogy kihallgatói vagy éppen egy tárgyalóterem közönsége előtt magyarázza meg ill. ki a viselt dolgait. Hasonlóan önfelmentő szándékú memoárt sem hagyott hátra, mint pl. Speer. Titkosszolgálati vezetkőként természetesen naplót sem vezetett, mint ahogy Dr. Goebbels tette grafomán módon, és bizalmas barátai sem voltak. De ha tévedünk, és történetesen voltak is, és túl is élték a háborút, abban az esetben jól felfogott érdekük az elhatárolódás volt, nem pedig az igazság felfedése erről a rettegett és nem éppen rokonszenves férfiról, bármi is legyen az. A Wannsee-i minisztériumközi értekezletet, melyet államtitkárok és főosztályvezetők (is) került sor 1942 januárjában, ő hívta össze és vezette le. Mivel a "zsidókérdés végső megoldását" szolgáló megsemmisítő hálózat létrehozása és összehangolása volt napirendden, a Harmadik Birodalom történetében fordulópontról beszélhetünk, így ezt az epizódot tekinti az utókor a legfontosabban Heydrich egész hivatali pályafutásában. Már csak azért sem lehet csodálkozni ezen, mert a szóban forgó jegyzőkönyv 1947-es felfedezése óta nem veszített jelentőségéből. Ennek éppenséggel az ellenkezőjéről lehetett beszélni, hiszen a Holocaustot feldolgozó mainstream krónikásoknak minden oka megvolt arra, hogy a népírtó szándékra vonatkozó hivatalos dokumentumokat hivatkozási alapnak használva (is) szegüljenek szembe a tagadó, revizionista és relativizáló narratívákat terjesztő arcátlan eretnekekkel. Ettől valószínűleg nem teljesen függetlenül három játékfilmes ábrázolása is készült a náci "konferenciának": egy HBO-produkció (2001), egy (német állami) ZDF-produkció (2022) és egy német-osztrák tévéfilm (1984). Ha valamelyik ismerős lehet az itthoni nézők számára, az valószínűleg az első. Mi mindenesetre mindhármat kielemeztük podcastunk mai adásában.

A II. világháborús amerikai propagandafilmekről tettünk valamikor egy olyan megállapítást, hogy üzenetük nem a nácizmus, mint zsidó- és fajgyűlölő, gyilkos világnézet ellen irányul, hanem a nagynémet nacionalizmus ellen, amely Bismarcktól kezdve II. Vilmos császáron át Hitlerig minden adandó alkalommal háborúkat indított a birodalomépítés jegyében, egy mániákus, tekintélyelvű, eltorzult nemzeti karakter megnyilvánulásaként. Ez ma már furcsának tűnhet, főleg ha a Holocaust közelmúltbeli médiaábrázolásaira gondolunk, de az egyszerű magyarázat erre az, hogy a dolgukhoz értő propagandisták tisztában vannak a közönségük érzelmeivel, elvégre azok manipulálásával érnek célt. Az általános tényállás pedig akkoriban az volt, hogy az amerikai átlagember alapvetően azért viseltetett ellenszenvvel a német ellenség politikai és katonai vezetői iránt (a japánok és olaszok szigorúan más lapra tartoznak), mert azok annak ellenére robbantottak ki egy újabb világháborút, hogy ők maguk is átélték az előzőt, azaz nagyon is pontosan tudniuk kellett, mit jelent annak a szavakkal ki sem fejezhető borzalma. Természetesen ugyanígy viszonyult a kérdéshez a brit, a francia vagy mondjuk belga állampolgár is, azzal a lényeges különbséggel, hogy nekik sokkal több okuk is volt rá, és ugyan ki is hibáztathatta volna őket ezért? Hiszen ők őszintén fel sem tudták fogni, hogy az 1914-18 között megtapasztaltak után mégis miféle eszelős gonosztevő az, aki egy újabb nagy gépesített háborút kívánatosabbnak tart Versailles unalomig emlegetett gyalázatánál, akármilyen súlyos és igazságtalan is volt az esetleg? Így amikor ezek az új háborús gyújtogatók vereséget szenvedtek, példás megbüntetésük magától értetődő politikai szükségszerűség volt a szövetségesek számára. Ez volt a fő indoka a nürnbergi pereknek, melyek közül kiemelt figyelmet csak az első kapott, ahol nemzetközi törvényszék ítélkezett. Ennek jegyében két játékfilmes feldolgozása is készült, a második és ismertebb ugyebár tavaly; ezeket tárgyaltuk ki podcastunk mai adásában. Jó szórakozást!

A történelemben talán néha érvényesül valamiféle karma. VIII. Henrik angol királlyal pl. körülbelül annyira volt nagyvonalú és jóindulatú a történelmi emlékezet, amennyire ő ápolt ugyanilyen viszonyt saját udvartartásával és alattvalóival: kevéssé vagy semennyire. Becsvágya arra ösztökélte, hogy dinasztiaalapító atyját megpróbálja túlszárnyalni, hogy féljék és tiszteljék a nevét angolhon határain innen és túl egyaránt. Hát önmagában a hírnév az biztosan összejött neki, elvégre az angol uralkodók sorában a három legismertebb között biztos ott találja a nevét bármilyen felmérés. Csakhogy az ő reménye az volt, hogy egy újra felemelkedő nagyhatalom hódító lovagkirályaként és az igaz hit nagylelkű védelmezőjeként emlékszik majd reá a hálás utókor, nem pedig úgy, mint züllött, az asszonyait elveszejtő, potrohos zsarnokra. A Tudor-ház uralma nem tartott különösebben sokáig, és kifejezetten pozitívnak sem lehet nevezni az utólagos megítélését. Ami viszont kifejezetten Henrikét illeti, mégis a vérségi előjog volt az, ami a javára érvényesült. Hiszen ha napjainkban egy átlagos férfi bánik úgy a nőkkel az életében, ahogy azt ő tette, nos, valószínűleg gyilkos pszichopata állatnak tekintik majd, és nevét csak a bulvármédia és a true crime weboldalak fogják megőrizni a hivatalos eljárás után. De egy királlyal azért nem bánik ilyen cudarul a sors. Olyan dinasztikus házasságból született, melynek a több évtizedes belviszály és bizonytalanság után a véres harcokban megtizedelt főúri házak közötti kiegyezést kellett jelképeznie az egész ország számára. Erről mi is értekeztünk a 109. adásban, melyben anyja, Yorki Erzsébet és anyai nagyanyja, Woodwille Erzsébet televíziós ábrázolása, tágabb értelemben pedig a Rózsák Háborúja volt a témánk, akárcsak a 105. adásban a nem kevésbé hírhedt III. Richárd kapcsán. Ez a konfliktus, ami az angol emlékezetben hagyományosan mint önsorsrontó nemzeti katasztrófa van elkönyvelve, természetesen nem kínált lehetőségeket arra, hogy az azt megelőző Százéves Háborúban dicstelenül elveszített tengerentúli birtokokat a korona visszaszerezze, így a vezető rétegek csak abban bízhattak, hogy a beköszöntő politikai konszolidáció időszaka majd elhozza a külső problémák rendezését, és a nagyhatalmiságon esett csorba is szépen kiköszörültetik. Henriknek, mint másodszülött fiúnak senki nem tervezett mindebben lapot osztani. Jámborságban és természetesen nőtlenségben töltött papi hivatás volt a ráosztott családi szerep, miközben atyja és bátyja hosszas erőfeszítéssekkel virágoztatják fel újra Albiont. Az már önmagában rossz ómen volt, hogy ez a roppant feladat az ő nyakába szakadt, de voltaképpen többé-kevésbé fel is nőhetett volna ahhoz, ha legalább néhány fordulat előnyösebben alakul az életében. Ám ő végső soron sem szerencsés, sem tehetséges királynak nem bizonyult. Összességében VIII. Henrik életútját bármilyen műfajú ábrázolásban követni kb. olyan, mintha valami katasztrófafilmet nézne az ember, miközben képtelen elfordítani a tekintetét. Uralma így hálás téma, mert a hírnév ihletet is jelent egyben; a különféle feldolgozásokból hosszú lista állítható össze. Mi ezek közül kiválasztottunk egyet, a legszórakoztatóbbnak és legrészletesebbnek tűnőt, a magunk szokásos lusta módján kerekedve így felül a bőség zavarán, hogy kiindulópontot találjunk Henrik és általában a Tudor-dinasztia imidzsének kibeszéléséhez. Ez a TV-sorozat a Tudorok; a címadás valóban nem túl kreatív, annyit viszont korrektül előre sejtet, hogy szerepelnek benne a királyi sarjak is, akik később mindannyian ültek apjuk trónján, ahogy arra fentebb is utaltunk. Négy évad terjedelmű kosztümös drámáról van ugyanis szó (2007-2010), amely az amerikai Showtime csatorna számára készült a kábeltelevíziózás aranykorában, amikor nem léteztek streaming szolgáltatások, és DVD-ket vásárolni/kölcsönözni is szokás volt még. Jó szórakozást!

1989 novemberében olyan eseményre került sor, amely minden bizonnyal mind a német nép, mind a (már haldokló) szovjet tömb történelmében példa nélküli: egy miniszter nyilvánosan megnevettette a hallgatóságát, szándékolatlanul. Felettébb kínos volt, hogy ráadásul pont az állambiztonság, a Stasi feje, Erich Mielke elvtárs csinált magából sikeresen bohócot, kb. annyira otthonosan viselkedve egy nem kontrollált közönség előtt, mint egy partra vetett hal. Az incidens bizonyára azért is maradt meg a németek emlékezetében, mert a posztszocialista átmenet idején - legalábbis annak kezdeti szakaszában - örömteli fejleményekre sor került ugyan, humorosakra viszont annál kevésbé. Ezek után már valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy a proletár származású kémfőnök kulcsszereplőként jelenjen meg egy Kleo című, akcióvígjáték műfajú helyi Netflix-sorozatban (2022-24). A magunk részéről látni vélünk egy olyan tendenciát, hogy akármikor bemutatásra kerül a fent említett, reálisan létező, szovjet típusú szocializmus hanyatló/válságos időszaka, akár a tévében, akár máshol, itthon vagy külföldön, akkor a történet vagy kémekről fog szólni, vagy bűnözőkről és renitens társadalmi elemekről, vagy a demokratikus ellenzékről, vagy pedig a mindezeket üldöző zsarnoki hatóságokról és azok besúgóiról. Ha tényleg így áll a helyzet, abban voltaképpen nincs semmi meglepő. Hiszen az egyre sanyarúbb körülmények között éldegélő szürke kisemberek, akik ráadásul a '90-es években sem néztek különösebben vidám napok elé anyagi, gazdasági értelemben, nos aligha ideális szereplői bármiféle érdekfeszítőnek szánt szórakoztatóipari terméknek. [Közbevetett szolgálati közlemény: az ajánló innentől kezdve spoilereket tartalmaz.] Ez az általános szabály a Kleo-ra is abszolút vonatkozik, mivel – ahogy a fentiekből már sejtheti a kedves olvasó – kémtörténet is egyben, sőt a szereplőgárdában megjelennek az állami vagyon öltönyös elzabrálói, a KGB árulói és puccsistái, na meg a magát „demokratikusként” aposztrofáló rendszer holtteste felett aktivizálódó nyugatnémetek, akik között egy kettős ügynök is megbújik, a kezeit pedig természetesen mindenki jól össze is vérezi. Lényegében mindent igyekeztek tehát kihozni a történetből, amit egy olyanból ki lehet egyáltalán hozni, melynek díszletét az épp elpárolgó NDK jelenti. Az első információ, amit a néző megkap, egy szellemes figyelmeztetés, mely szerint ez egy igaz történet, de belőle valójában semmi nem történt meg. Szigorúan vett értelemben a cselekményre ez valóban érvényes. Nagyon is létezett viszont a „kincs”, amely körül minden forog, vagyis Mielke vörös bőröndje, sőt mint múzeumi tárgy megtekinthető ma is. Persze az a tényállás, hogy egy titkosszolgálati vezető a főnöke piszkos ügyeit bizonyító dokumentumokat rejteget, kb. annyira evidens, mint hogy az ég kék, a fű meg zöld. A Kleo készítői biztosra mentek tehát ezen a téren, és ezt aligha róhatnánk fel nekik. De az már politikailag kevésbé magától értetődő, hogy ezeket a tábornok végül zárt ajtók mögött sikeresen fel is használta. Más kérdés, hogy erre 1989 októberében került már sor, továbbá az adott kényes kérdésben minden más pártvezető is Mielke oldalán állt Honecker ellenében, vagyis a számukra felettébb csüggesztő nemzetközi helyzetben a kompromat bizonyára csak teljesen mellékes többletsúlyt jelentett a latban. Ami a spoilerezést illeti, még azt a megjegyzést engedjük meg magunknak itt az ajánlóban, hogy a főtitkárfeleség, Margot Honecker is fontos szerepben bukkan fel. A többi karakter már valóban a képzelet szüleménye, és ez magára a cselekményre is fokozottan érvényes, különösen a második évadban. Unatkozni a kedves néző nem fog, annyi szent. A többi spoiler meghallgatható podcastunk mai szokásos kibeszélős/kitárgyalós adásában. A szokásos felállással ellentétben viszont csatlakozott hozzánk Salvaje, a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője és Jürgen, a sajnos szintén többé nem frissülő NKD Mémfala Facebook-oldal egyik adminja. Jó szórakozást!

A katonai hagyományőrző rendezvények evidens módon illeszkednek a podcastunk profiljába, amivel csapatunk is tisztában van, de igazság szerint néhány zsámbéki eseményt leszámítva nincs ilyenekről tapasztalatunk sajnos. Ami pedig kifejezetten a középkori/lovagkori tematikájú fesztiválokat illeti (tágabb értelemben a vikinges tematikát is ide sorolhatjuk), ahol persze a folklór is fókuszban lehet a pusztán katonai dolgok mellett, ezekről kb. annyit „tudunk”, hogy sok helyen léteznek, ill. hogy időnként a visegrádi és a nagyvázsonyi várakban is rendeznek (vagy most már csak rendeztek?) ilyesmit. Mindenesetre aztán az angliai Rózsák Háborújához kötődő adásaink előkészítése során rábukkantunk arra az információra, hogy a Lancester- és a York-házak közötti utolsó jelentős csata helyszínén, a délnyugat-angliai Tewkesbury egyébként csendes és nagyrészt azért érdektelen városkájában már négy évtizede rendeznek nyaranta egy efféle elég komoly programot, az emlékezetpolitika és a turizmus jegyében egyaránt. Jelentős múltja van tehát ennek dolognak, és még ez sem előzmény nélküli; a városi krónikák szerint 1971-ben, az ütközet 500. és a helyi apátság felszentelésének 850. évfordulóját hónapokon át húzódó, száznál is több elemből álló rendezvénysorozattal ünnepelték meg. Ha a kb. 2500 katonára gondolunk, akik a 11-12 ezer résztvevő közül holtan maradtak ott az összecsapás után a sövények, erdők és rétek között, ez a jelző nem tűnik oda illőnek, de igazság szerint annyi évszázad és letűnt dinasztia után a helyi lakosok sem Lancaster, sem York főurai iránt utólag nem táplálnak különösebb érzelmeket. A VIII. Henrik által feloszlatott apátság templomában persze tartanak misét az elesettek lelki üdvéért, de a rendezvényen a hangulat valóban inkább fesztiváli, és a vérontás miatti gyász és sajnálat már tovatűnt.Ezt magunk is megtapasztalhattuk, amikor tavaly júliusban a kíváncsiságtól hajtva mi is csatlakoztunk a fesztiválozókhoz. A helyszín földrajzi elhelyeszkedését figyelembe véve naivan meglepődtünk egy kicsit, amikor ott is a döglesztő hőség fogadott minket; mindenesetre ezzel eggyel több okunk van nosztalgiázni így, hogy lustaságunkban végülis a tél fagyos napjaiig halogattuk élménybeszámolónk megosztását a podcastban. Jó szórakozást!

"Csak a bátorság gyönyöréért jöttünk, a magasztos férfipróba örömére s eljövünk felétek, valahányszor ebben kedvünk lelik…" - így szólt részben az egyik üzenet azok közül, melyeket az olasz légierő felderítőgépei röplapokon szórtak le egyszer Bécsre az I. világháborúban. Az akkor igen hosszúnak számító repülőúton a bátor propaganda-különítményt a hírneves irodalmár, a katonai pilótának mellesleg már eléggé túlkoros Gabriele D'Annunzio őrnagy vezette, és tőle származott a fent idézett nyilatkozat is, melyet (a 400 ezer röplapból 50 ezret) a többivel ellentétben a parancsnokság mulatságos módon le sem fordíttatott németre, merthogy annak magvas üzenetét osztrákok úgyse értenék - mintha csak egy orosz avantgárd művészekről szóló viccet hallana az ember. Mindenesetre ha a művészúr az idézett mondat második felét hetyke fenyegetésnek szánta, az fordításban és eredetiben is okafogyottá vált. A többször elhalasztott akcióra ugyanis 1918. augusztus 9-én került sor, a dualista állam pedig hamarosan már hörögve vívta haláltusáját; ha a kiruccanás megismétlését diktálta is a talján férfivirtus, alkalom már nem akadt rá. D'Annunzio azonban, akit hazájában váteszként, egy új kor prófétájaként tiszteltek, nem csücsült a különféle babérjain a béke beköszönte után, hanem annak olasz szemszögből „elégtelen” mivoltán feldühödve Fiumében vélte meglelni a magasztos férfipróba új, megfelelő terepét, továbbá egy olyan közönséget, amely a földhözragadt bécsi kispolgároknál fogékonyabb lesz a ragyogó művészetére. Az igen karizmatikus bálvány számára nem jelentett különösebb problémát fegyvereseket toborozni, majd az élükre állva határozott fellépéssel, puskalövés nélkül kivetni a megszállási feladatukat gyaníthatóan kevés lelkesedéssel ellátó antantcsapatokat az egyelőre eldöntetlen sorsú zónából. A korábban „a magyar koronához csatolt külön testnek” minősített adriai kikötővárosnak annak új ura később a nem kevésbé cifra Carnarói Olasz Kormányzóság nevet vindikálta. Ha valamiféle fogódzó gyanánt a saját történelmünkben keresünk párhuzamot erre, a Lajtabánság a leginkább kézenfekvő; mivel a két esemény között eltelt vagy másfél év, még az sem zárható ki, hogy D’Annunzio és területrabló, kalózkodó légionáriusai (is) megihlették a nyugat-magyarországi rongyos felkelés vezéreit. Az a körülmény, hogy ők éppenséggel megakadályozni próbálták a magyar korona területeinek elcsatolását, már igazából csak rátett egy lapáttal a háború utáni zavaros időszak abszurditásaira. Na de akárhogy is vélekedünk mi utólag Fiume elvesztéséről, alapvetően azért sajnos nem a magyar tengeri kijárat pofátlan elorzását tekinti az utókor D’Annunzio fő politikai örökségének (az irodalmitól most eltekintve), hanem az olasz történelemben betöltött protofasiszta szerepet, amit neki szokás tulajdonítani olyan allűrjei folytán, mint a délszlávokkal szembeni gyűlölettel párosuló irredentizmus, a „Duce” tisztség kisajátítása, a rá általában jellemző hatalmi külsőségek, a harcot, a sebességet, mozgalmasságot és férfierőt idealizáló esztétika. Rövidre nyúlt fővezéri tevékenységét mindazonáltal inkább szokás a megmosolyogtató, groteszk megnyilvánulások sorával azonosítani, semmint a bárgyú, (ön)pusztító agresszivitással és az intő példaként szolgáló véres végkifejlettel, mint Mussolini esetében.Aktuális példa erre mai podcastunk témája, a Fiume vagy halál c. horvát dokumentumfilm, mely múlt év decemberében került a magyar moziműsorra. Szokatlan terepre léptünk, mert saját zsánerén belül is több szempontból egyedi ez az alkotás, márpedig mi általában véve dokumentumfilmekkel is csak egyszer foglalkoztunk. (És köznapi fogalmaink szerint még az sem számít annak, mint net/Youtube original tartalom.) Akárhogy is, azért képességeink szerint igyekeztünk megszakérteni azt. Következzen tehát a független Fiume kalandos, bolondos története. Jó szórakozást kívánunk!

A kettővel ezelőtti podcastunkban a Hunyadi c. tévésorozatról úgy vélekedtünk, hogy a média már amúgy is csámcsogott rajta egy sort, az abban feldolgozott téma pedig nagy vonalakban történelmi alapismeret kellene, hogy legyen, ennek következtében pedig szokásunktól eltérően felesleges részletekbe menő kommentárt leközölnünk arról. Hasonló feltételezéssel élünk ma is, bár eltérő okokból. Abból a valószínű tényállásból következtetünk erre, hogy témánk, a das Boot a Magyarországon legismertebb háborús filmek közé sorolható, és ha ez nem is igaz a teljes közönségre, akkor is biztosan vonatkozik arra az idősebb nemzedékre, amely még másolt/kölcsönzött, és ugyebár sok esetben alámondásos kazettákra volt kénytelen fanyalodni az efféle szórakozás érdekében (persze a nosztalgia ezen a téren is sok mindent megszépít). Ehhez még hozzátehetjük, hogy korábban a II. világháború (nyugat)német szemszögből való ábrázolásai általában véve alig juthattak el a szovjet tömb lakóihoz; a Kriegsmarine vízfelszín alatti harcainak filmfeldolgozásai pedig ki is merültek ebben az egy - mellesleg remek kritikákat kapott - alkotásban. Párhuzamként a Sztálingrád c. német filmet lehet még említeni, amely az ilyen irányú érdeklődést hasonló mértékben ragadta meg ekkoriban, a VHS-formátum hőskorában. Ami a német tengeralattjárósok szerepvállalását illeti az atlanti csatában, egy parancsnoki memoárhoz készült ajánlónkban már megosztottuk az ezzel kapcsolatos észrevételeinket, úgyhogy egyéb kiegészítést ehhez nem fűzünk. Ami pedig általában véve a tengeralattjáró hadviselést illeti, laikus meglátásunk szerint azt aránylag ritkán viszik filmvászonra, valószínűleg azért, mert annak alapvetően nyomasztó, nyomorúságos és viszontagságos jellege nem teszi valami hálás témává azt. Akárhogy is van ez, a közelmúltban történetesen Olaszországban készült pl. egy ilyen film, amelyről mi is podcastoltunk. Jó szórakozást!

[Kísérőzene nélküli repost - eredetileg megjelent: 2022. szeptember 1.] Különösebb hadművészeti ismeretek nélkül is könnyen belátható bárki számára, hogy az ellenséges túlerő szorításában, de ennek ellenére rendezetten, ütemezve végrehajtott visszavonulás az egyik legnehezebb feladat, amit egy katonai alakulat megkaphat – főleg akkor, ha az időjárási és terepviszonyok lényegében az elképzelhető legrosszabbak, és első lépésként bekerítésből kell kitörni. Ilyen rendkívüli kihívás elé néztek a koreai háborúban, a Csoszin-víztározónál vívott csata utolsó szakaszában az amerikai ENSZ-csapatok – az 1. tengerészgyalogos hadosztály, illetve a szárazföldi hadsereg kisebb csatolt egységei – 1950 decemberében. Hatalmas erőfeszítésük, a fegyvernem évszázadok óta ápolt étoszának megfelelően, sikerrel járt, de ez sem változtathatott a kínos tényen, hogy ezzel egy dicstelen, illúzióromboló és általános visszavonulásban vettek részt, ami speciel Hungnam kikötőjében több mint 100 ezer ENSZ-katona evakuációjával ért véget. Természetesen mindez csak erősítette a koreai háború otthon elfeledett mivoltát a későbbiekben. A szellemes hadosztályparancsnokban mindenesetre – várható módon – akadt annyi büszkeség, hogy elutasítsa a „visszavonulás” szó használatát.  A csapatait váratlanul visszaszorító, és Korea földjére elvileg önként érkezett kínai alakulatok harcát mutatja be a The Battle at Lake Changjin c monumentális, és természetesen erősen propagandisztikus töltetű kínai film, mellyel podcastunk 72. adásában foglalkoztunk. A kezdettől fogva tervbe vett folytatást már a film végén megelőlegezték Water Gate Bridge címmel, mi pedig ígéretet tettünk, hogy azt is górcső alá vesszük majd. És ami késik, nem múlik - ma eljött a törlesztés ideje. A cím mellett, mely végülis csak mint a fantáziátlan megnevezésű The Battle at Lake Changjin II alcímeként szerepelt a nemzetközi forgalmazásban, aligha mehetünk el szó nélkül. Akármilyen nyakatekert logika is vezette a készítőket, azt megállapíthatjuk, hogy az átlagos nyugati, különösen amerikai néző számára sokkal félrevezetőbb címet aligha találhattak volna. Pusztán földrajzi szempontból azonban találó a név, amellett, hogy valamennyire költői is. A Csoszin/Csangdzsin-tóból a víz négy grandiózus csővezetéken távozott a völgyben létesített erőműhöz; felettük a Hungnamba vezető út a hegyoldalba vágott vasbeton hídon vezetett át. Ennél sokkal egzotikusabb terepet egy elkeseredett katonai összecsapáshoz bajos lenne találni, különösen a jéghideg télen. Ezen a ponton a spoiler alert már okafogyott, úgyhogy nyugodtan megjegyezhetjük: a szívós kínaiak itt tettek több, de végső soron sikertelen kísérletet az amerikaiak rendelkezésére álló egyetlen visszavonulási útvonal elvágására, azaz a híd végleges lerombolására. (A témával foglalkozó tengerentúli történészek Funchilin Pass néven emlegetik a helyet.)  Akármilyen kompromisszumok is köttettek a háttérben, a fent említett okokból bátor lépésnek nevezhetjük a történtek megfilmesítését kínai részről (persze amerikai részről, más okokból ugyan, de még inkább az lenne), főleg annak ismeretében, hogy - s erre az adásban nyilván részletesebben is kitérünk - az első részhez képest sokkal kevésbé érhető tetten a maoista világnézeti üzenet. A további meglátásokat természetesen az adásban fejtjük ki, amihez jó szórakozást kívánunk!

Podcastunk 85. adásában a Bors c. Kádár-kori TV-sorozatról többek között megállapítottuk, hogy egyedülálló módon olyan magyar katonákat jelenít meg, akik az I. világháború keleti frontján hadifogságba estek, majd a kommunista hatalomátvétel után a dolgozó tömegeket üdvözíteni hivatott eszme szolgálatába álltak, előbb Szovjet-Oroszországban, majd hazatérésük után „Szovjet-Magyarországon” is. Ilyesfajta mozgalmár életutak valóban léteztek ugyan, de ettől még ezek a konkrét történetek meseszerűek, és a mozgalmár karakterek is természetesen mind valószerűtlenül rokonszenves, agyafúrt, vidám fickók. Ennek megfelelően az egyik ellenszenves bolsevik forradalmár archetípust, a komor, humortalan, szektás inkvizítort sem látjuk benne egyszer sem, noha ritkának az ilyen egyáltalán nem számított akkoriban, sőt történelmi előképei is bőven akadtak. Igen találó tehát a „pannon Robespierre” jelző, amit a tanácskormány lemondásának 100. évfordulójára írott cikkében aggatott az osztrák Der Standard szerzője az acsargó terror leghírhedtebb magyarországi apostolára, Szamuely Tiborra. A párhuzam legfeljebb annyiban sántít, hogy a „fekete hiénaember” (© Tormay Cécile) lakásán felhalmozott és utólag meglelt értéktárgyak nem kifejezetten a megvesztegethetetlenség és a spártai puritanizmus erényeiről tanúskodnak. De a létező szocializmus viszonyai között ez ugyebár mit sem számított, így a vérszomjas zsurnalisztára mint a munkáshatalom mártírjára emlékeztek, és ennek megfelelően mindenfélét is elneveztek róla (pl. minimum két általános iskolát és három technikumot, utcákat, hajókat stb.) Alakját viszont képernyőre csak a rendszerváltás után vitték, akkor is egyetlenegyszer (A halál népbiztosa, 2021). Ugyanez vonatkozik a kommün másik elhíresült hóhérlegényére, Cserny Józsefre is (Ötödik alosztály, 2020). Ebben a két alkotásban tudomásunk szerint ki is merül a filmes ábrázolása a Tanácsköztársaság vörösterrorjának, melynek történelmi emlékezete lesz a téma mai podcastunkban a filmek mellett. Jó szórakozást kívánni ehhez valószínűleg nem lenne kifejezetten ildomos, helyette inkább a figyelmet köszönjük meg optimista módon előre is.